Black Adam (2022) – Kritika

A DC első fázisának első filmjeként mutatkozott be a mozikban Jaume Collet-Serra – a Non-Stop rendezőjének – filmje, amely körvonalazta egy impozáns, kezdetlegesen kibontakozó szuperhősszériának és főszereplőinek alakjait. Természetesen a csattanókat nem érdemes előre lelőni, így spoilerek nélkül teszek kísérletet felvázolni, hogy mit is szeretne létrehozni ez a posztmodern utalgatásokból, Marvel-koppintásokból, gegcunamiból, stáblista utáni „azta” jelenetből álló gyarmatbirodalmi akciókoncentrátum és mégis mi köze van a munkásmozgalomhoz.

Amint elhangzik a varázsszó, hogy „Shazam”, azonnal kiszabadul és az 5000 évvel ezelőtti fiktív országban, Kándakban találja magát egy régi kor hőse, Black Adam (Dwayne Johnson). A kora szabadságharcos szimbólumaként elkönyvelt karakter a fiktív, XXI. században hasonló megszállás alatt álló, vezérre vágyó nép reménysugaraként jelenik meg, viszont a bosszú alapérzete és egy premorális kor erkölcsei összpontosulnak a megváltónak hitt antiszuperhős figurájában. Egy gigacég által megszállt ország elnyomottjai nyerik meg az isteni erővel bíró, egykori rabszolgafelkelő, régen a Teth Adam névre hallgató, kevésbé segítőkész rombolót, aki Doctor Hit (Pierce Brosnan) csapatával, az Igazság Társaságával kényszerül szembeszállni.

Már a felvezető felvezetőjében elkezdődnek a gondok, amikor hirtelen Leónidasz, a spártai 300 vezetőjének történetébe csöppenünk bele, aztán hirtelen rájövünk, hogy mégse, mert éppen Kándakban vagyunk.

A Zack Snyder -féle történelmi fikciónak nevezett hiteltelen hatásvadászat az alap: az a hamis mítosz, miszerint az ókor gigászi építményei rabszolgák vérét és verítékét megkövetelve épültek fel egy elnyomó zsarnok keze alatt. Mindezen túl a szekvencia élvezhető is lehetne, ha nem tocsogna a pátoszban és nem a munkásmozgalom klisés öntudatra ébredésének motívuma vonulna végig a filmen. Szerencsére Black Adam karaktere tartogat magában potenciált és ő az, akinek köszönhetjük a film akciójeleneteit, amelyekből túl sokat láthatunk ahhoz, hogy képesek legyünk azok feldolgozására. Karakterének szuperhős mivolta, amely különlegességét hordozza, új megvilágításba kerül minden egyes csavar után, de sajnos így is csak egy 2D-s antihős képes lenni, aki azért lehet a szuperhős ellentéte, mert így éri meg a DC-nek.

A fiúk sorozat reflexív színvonala óta vált jövedelmezővé a hősök bizonyos mértékű felelősségének őszinte megjelenítése, a Black Adamen viszont látszik, hogy a nagy stúdiók csak a kommersz akciófigurát ismerik és annak kritikájával sem képesek különb, rétegeltebb karakter létrehozására, mert még mindig ugyanazon eladhatósági sablon szerint építkeznek. Míg Black Adam a földöntúli erővel rendelkezők feketebáránya, addig Atomcsapás és társai – akik elvileg a főszereplő által vannak kifigurázva – a vicc kedvéért legyártják önmaguk paródiáját is. A gond már csak az, hogy míg a szuperhősszatírákba is szándékosan írnak ilyen alakokat, ott rajtuk kéne nevetnünk és nem velük.

Szerencsére némi progresszió mégis felfedezhető: talán az új Joker és Batman vonalnak köszönhetően kevésbé féltek a DC-nél jóval profibbak lenni és telerakni filmes kulturális utalásokkal a cselekményt.

Ha már szórakoztató is és cserébe nem a kínos poénokon feszengünk, miért ne néznénk meg Black Adamet egy vadnyugati pisztolypárbaj jelenetében? Sajnos ez mégsem képes megmenteni a filmet önmagában, mert mire eljutunk a nevetésig, már megismerkedtünk a semmitmondó, felszínen csupasz, idegesítő karakterekkel. Nem csoda, hogy inkább az akcióra épít a film, viszont a rombolás már másfél óra után szinte befogadhatatlan. Ha nem is kapunk indokokat, motivációkat és azonosulási pontokat, csak lubickolunk a pillanatnyi gegekben és Black Adam pusztításában, az nem lesz egyenlő értékű egy bármely szempont alapján jónak mondható filmmel. Már csak azt kéne valahova tenni a moziból kifelé jövet, hogy a neoimperialista cég által gyarmatosított ország, amely egy határok nélküli Dél-Amerika kimondatlan mása kíván lenni, miért válik a munkásmozgalom ébredésének színhelyévé egy szuperhősfilm közepette.

Dicséretes, hogy ezúttal nem Doctor Strange tesz arcátlan gesztusokat a latin-amerikai őslakosok szimbólumának, America Chaveznek, helyette itt a valóban elesettek és rászorulók kaptak egy hőst, viszont így sincs miért örülni. A DC elitjének szájából a végtelenül bugyuta, első szóra lázadó munkástömeg – látva a filmet – ábrázolása alapján talán inkább megsértődne, mint ujjongana a széksorok között, szemlélve az ökölbe szoruló kéz szimbólumát. Én meg csak kérdezem: ezt mért kellett?

Akármennyire is patetikus és epikus Jaume Collet-Serra elszabadult vonatszerelvénye és drukkolunk a sötét lelkű, de jó szándékú hősünknek, Liam Neesonnak, marad bennünk egy olyan érzés, hogy a szerelvény közelében csak rosszul járhatunk, még ha olyan kényelmes is az akciódús útba feledkezni. Kétségtelen, hogy szórakoztató film a Black Adam, de legalább olyan kártékony is, mint amekkora tartalmat és kiaknázatlan drámát kíván belesűríteni két órás játékidejébe. Szomorú, hogy így is a két legjobb jelenet egyike a stáblista után látható, a másik hatása pedig leginkább a Rolling Stonesnak köszönhető.

//Csuka Gergő kritikája//

Dwayne Johnson kifigurázta a transzneműeket – Kiakadt az internet népe