Mrs. Harris Párizsba megy (2022) – Kritika

„Ön olyan takarító, aki a világ legszebb ruhájáról álmodik” – kapja biztatásként Párizsban Mrs. Harris és ezzel kapjuk mi is a film esszenciáját egy mondatban. Paul Gallico 1958-as regényének filmadaptációja már előzetesével – egy figyelemfelkeltő jelenséghez hűen – magára vonzotta a tekinteteket jó és rossz értelemben egyaránt, csak az nem érthető teljesen, hogy pontosan kinek is szól ez a film és mit kíván elérni, közölni. Egyaránt operál a szerethető nagyi, a meg nem értett különc és a romantikus kalandra vágyás érzelmével Mrs. Harris jelensége, csak az ennek kapcsán feltűnő rémképeinket nem képes elkergetni kuszaságával – inkább meghívja aggodalmainkat egy csésze teára.

Mrs. Harris folyamatos szorongások közepette várja haza férjét a háborúból és nem hajlandó beismerni magának, hogy azért nem kap levelet tőle, mert már elhunyt. A vidám takarítónőt barátok és ismerősük veszik körül, viszont a veszteséggel való szembenézése helyett újabb álomba kergeti magát: belső szépségének megosztása gyanánt a külső csillogásra teszi fel tétjeit, így Párizsba szeretne utazni, majd venni magának egy exkluzív Dior ruhát, amelyben barátai előtt tündökölhet. A bonyodalmat eleinte a költségek összekuporgatása, később pedig a párizsi környezetben való boldogulás és a ruha tényleges megszerzése jelenti.

Ami elsőre szemet szúrhat a film kezdetétől a végtelenül egyszerű történet mellett, az a vizuális jellegtelenség: egyedül a ruhán csillogó ékkövek egyediségében tudunk gyönyörködni, a többi szimplán tömeggyártást tükröző iparosmunka.

Valamiért Mrs. Harris karaktere is ezt a tűpontos, de semennyire sem egyedi és érdekes megvalósítást szemlélteti, pedig rajta a legnagyobb a hangsúly. A történet igazi beindulására egy ideig várnunk is kell, addig a rendező a takarítónő személyiségjegyei közt kalauzolja a nézőt. Megismerünk benne egy jókedvű, mosolygós, vidám személyt, akinek szomorúsága álmodozásba csap át problémájának feldolgozása helyett: az eddig önzetlenül másokat szolgáló takarító ezúttal maga szorul segítségre. Párizsi kalandja egy olyan utazás, amelyet  kedélyes és vicces eseménycsokorként kapunk ajándékba, de ha igazán rápillantunk, akkor vesszük csak észre, hogy műanyagból öntötték ki annak legpompásabb elemeit: a vidámság paravánja mögött konformizmus és megfelelési kényszer húzódik, ennek kilétét pedig szereplőnk túlságos mesefiguraszerűségével próbálja ellensúlyozni.

A film legnagyobb hibája, hogy az alapjaként szolgáló drámával igazából nem is szeretne mit kezdeni, pláne nem feldolgozni, ehelyett az abból következő válságra kíván tüneti kezelést nyújtani, csakhogy vicces legyen. A Mrs. Harris Párizsba megy valójában egy élőszereplős tündérmese, amely öncélúan feszíti a realitás kereteit, hogy képesek legyünk fájdalmas sorsú főszereplőjén szórakozni és a romantikus komédiák életérzését is átéljük.

Az ártatlan nyugdíjas nénire tekintve nehéz rosszul érezni magunkat, inkább együttérzéssel fordulunk felé, mint esendő jelenségre, így vesztünk fókuszt az igazán jelentős önromboló tevékenységről.

Mrs. Harris majdhogynem egész életét és vagyonát kockáztatva, egzisztenciális válsága okán indul útnak és a külső öröm demózásának csúcsát választja megoldásul: ha már a belső tündöklésre nem figyelnek elegen, akkor majd az 500 fontos ruhán csillogó gyémántokra fognak. A takarítónő semmilyen teljesítményt vagy sajátos értéket nem kíván a kirakatba tenni, helyette a drága ruhának szóló krediteket kívánja begyűjteni, úgy téve, mintha a szabók munkájára és az impozáns csillogásra tett dicséretek az ő személyének szólnának.

Végső soron a film nem képes beismerni: Mrs. Harris nem rendes és boldog, hanem – feldolgozatlan traumája okán – kívül mosolyog, belül szomorú, miközben egy létét meghatározó válságból próbál egy ruha megvásárlásán keresztül kilábalni. Ha egy olyan történetre vagyok kíváncsi, ahol egy jobb sorsra érdemes idős néni a fény és a csillogás oltárán egy ruhában való tündöklésért áldoz fel mindent, akkor inkább a Rekviem egy álomért lesz a választott. Mert sajnos a Mrs. Harris kalandját követők azt a toxikus modellt láthatják romantizálva egy posztmodern tündérmese keretei közt, hogy a ruha teszi az embert.

//Csuka Gergő kritikája//

16 híres nőszemély, akik nem félnek megmutatni a természetes szépségüket a világnak