Ők (2022) – Kritika

Alex Garland hosszas regény- és forgatókönyvírói pályafutását követően alkotásait saját maga kívánta megrendezni: így született az Ex Machina, az Expedíció és a Devs című sorozata. Említett filmjei a tudományos fantasztikum keretei közt már-már első nézésre befogadhatatlan, de zsenialitást tükröző kivitelezésű, az emberi és isteni léttel foglalkozó alkotások, amelyek olykor a teremtés, az érzelmek, a halál közelségének metaforájaként és az emberi elmúlás kérdéseként jelennek meg. Általában az ember egy olyan biológiai vagy fizikai szabályt akar áthágni – Garland víziói szerint – amelyen való felülkerekedés kizárólag egy félresikerült Isten teremtését jelenti, amelyet az ember önmaga képmására alkot: így gonosz lesz, egyenesen ördögi. Az Expedícióban láthatjuk nyomát, de az Őkben már a tudományos fantasztikumtól elszakadva világít rá az alkotó az Istenteremtés vagy éppen az antiisten-teremtés, vagyis démonizálás indokára: feldolgozatlan traumáink elviselhetetlen súlya alatt ténferegve imbolygunk a tarthatónak hitt irány felé, míg ki nem fogy erőnk és rá nem kényszerülünk pár felesleges dolog elhagyására. Garland viszont nem a legegyszerűbben meséli el az ebből következő krízishelyzetet.

Az elszenvedő fél Harper (Jessie Buckley), akit traumája kergetett a vidéki szembenézés útjába, így legelőször a zöldellő tudatalattijával ismerkedhetünk meg, lelhetünk ott békére, majd hamar kezdhetünk is félni az ott talált démoni jelenségek kapcsán. A megoldandó feladat a lány számára véres és sokkoló szakításának, házastársa elvesztésének lelkiismeretteljes feldolgozása lenne, de mindenekelőtt egyáltalán szembe kell néznie érzéseivel, ugyanis férje toxikus párkapcsolati mintái miatt Harper önmagát teszi felelőssé a történtekért. A cselekmény főszereplőjének mondható még a Rory Kinnear által alakított összes férfi: a vidéki környeztet betöltő feszültség vizuálisan egy embernek köszönhető, ugyanis ezen abszurd, ritkán látott jelenség a főszereplő tudatalatti kivetüléseinek eredménye, amely által egy kalapba helyeződik a környék összes férfija, keltve ezzel egy erősen feminista film külsőségeit.

A legrosszabb pillanatban támadó érzéketlen, női testet és érzelmi világot kizsákmányoló férfiak viszont nem egy propagandafilm eszközeinek feleltethetők meg, csupán…

Eddig lehetett bírni spoilerek nélkül, innentől a cselekmény részleteibe kell merítkezni, hogy bármi konkrétat ki lehessen hozni ebből a szimbólumtemetőből. Tehát Harper tudatának kivetülései az ijesztő alakok, akik a nő volt férjének toxikus mintáit konstruálják újra önmagukon, illetve cselekedeteiket csak így képes felfogni Harper, ha a valóság talaján kívánjuk értelmezni a látottakat.

Alex Garland történetének két mítosz képzi alapját, amely egy Bibliára és keresztény kultúrkörre támaszkodó világban van elhelyezve. A Zöld férfi (Green Man) mítosza testesíti meg a vidéki, természetközeli légkört, ő az alak, aki folyamatosan kukkolja főszereplőnket, ugyanis célja a reprodukció – az újjászületés szimbólumaként jelenik meg. Harper karaktere számára a vele való találkozás és menekülés rémületében a traumájával való szembenézést jelenti, hiszen annak leküzdése maga az újjászületés. A Sheela na gig mítosz alakítja még a történetet: a szintén angol földről származó pogány mítosz a termékenység szimbóluma, amelyet számos esetben vörös megvilágításban tár elénk a vizionárius rendező, kifejezve a volt férj által alkotott elnyomó környezet érzelmi és fizikai terméketlenségét. Számos Bibliai szimbólummal van telepakolva az így is túltelített cselekmény, de hasonló elnyomást szimbolizál az alma-eltulajdonítás, amely az óvatlan nő akaratlan bűnbeesését kívánja modern környezetben megjeleníteni állásfoglalásként. Kétségtelen, hogy a film mélyebb rétegeiben Garland feminizmusa köszön vissza, de ezen rétegekbe első nézésre, utánajárás nélkül szinte lehetetlenség eljutni, hiszen szubkulturális mitológiai szimbólumokra építkezik.

Ezzel úgy igazán nem is lehet mit kezdeni, mert ha nem is nagyon értjük elsőre, hogy miről szól, a részleges megértést követően is maradnak hiányosságok, felfedezhetünk alkotói önkényt és felszínességet.

Pozitívumként megemlítendő a műfaji jelleg, amely a traumafeldolgozás amolyan Babadook -féle módon, a művészhorror keretei közt képviseli. Erős támasza a filmnek Jessie Buckley alakítása, akinek értetlenkedéseivel nem marad teljesen egyedül a néző, valamint Rory Kinnear ijesztően természetellenes arckifejezései, amelyek olykor arcunkra fagyasztják azt a kevéske vidámságot, ami a filmnek köszönhető.

A tanulság, hogy le kell venni hozzánk nőtt, problémaköteg-táskánkat és felismerni, hogy a benne rejlő kövek miattunk vannak ott. Talán a legnagyobb probléma a filmmel ennek kusza megjelenítése, amely nem a vizualitásán, hanem magán a cselekményen botlik meg és esik át az értelmezhetetlenség határán túlra – ezt még a kellemetlen magyar címfordításra sem foghatjuk. Ennek ellenére mindig is örömmel fogadató egy Alex Garland alkotás – ha az ezúttal éppen a leggyengébb is – mert a maga módján egyedi, képes a felszínével szórakoztató és ijesztő lenni. Az elkészültét megköszönhetjük az A24 stúdiónak ismét, de erősebbre számítunk Garlandtól a közepesnél.

//Csuka Gergő kritikája//

A 10 legjobb dráma a 2010-es évekből