A szürke ember (2022) – Kritika

A Bosszúállók két lezáró részét rendező Anthony és Joe Russo teljesítményükkel kiérdemelték a nagyközönség és az egyik legnagyobb streamingszolgáltató bizalmát: a Netflix valaha volt legköltségesebb filmjét – A szürke embert – készíthették el mintegy 200 millió dollárból. A 160 millióból készülő Különösen veszélyes bűnözők legyártása is hatalmas baklövés volt a Netflix részéről, vajon a Russo tesók tevékenysége is egy rituális pénzégetéssel lesz egyenértékű?

A CIA egy programja keretében a világ legjobb képességű bűnözőivel szerződnek le, a törvényszegők a börtönbüntetés helyett akcióznak a titkosszolgálatnak. A vezetőségváltás miatt a régi program nagyágyúja Sierra Hatos (Ryan Gosling) menekülésre kényszerül, ugyanis többé nem tűrik el a borús múltat a szervezetnél. A vezetőség Lloyd Hansent (Chris Evans) bízza meg Hatos kiiktatásával, akinek eredményességét gátlástalansága garantálja – kezdetét veszi a hajtóvadászat.

A szürke ember nem próbál sem több, sem másabb lenni, mint ami: egy kémszálra építő akciófilm vonásait lehet észlelni már az első percektől és kétség sem férhet hozzá, hogy a 200 millióból telt az akciójelenetekre is.

Valószínűleg a pénz másik fele Ryan Gosling, Chris Evans és Ana de Armas zsebében landolt, viszont kevés értékelhető rész maradt az akciókon és a színészeken kívül. Az egyik, talán legkínosabb eleme a filmnek, hogy egy James Bond koppintásként van eladva: az alkotók humorizálva a Sierra Hatos fedőnevet azzal indokolják, hogy a 007-es már foglalt volt.

Maga a karakter nem is mutat végtelen hasonlóságot a brit legendával, inkább Ryan Gosling eddigi szerepeiből lesve gyúrták össze a legyőzhetetlen akcióhőst: az első jelenetsorból a neonfényben megvilágított hőst a Szárnyas fejvadász 2049-ből, majd később a jó ideig egyedül dolgozó, magányos hőst látjuk a Drive – Gázt!-ból, míg fel nem bukkan Ana de Armas a színen. Lloyd a pszichopata antiamerika-kapitány sem hordoz a megszokottnál mélyebb személyiségkomponenst és egyedül a színészi játék miatt vagyunk képesek őt valójában utálni, kegyetlen gaztettei olyannyira beágyazatlanok és karikatúraszerűek.

A „jó és rossz fiú” kijelentések felszínességével szintén vádolható, dimenzionálatlan karakterek kölcsönhatásait a véget nem érő akciójelenetek kötik össze: kétség sem fér hozzá, hogy a komponálási képességek itt fedezhetőek fel leginkább, a kreativitás és a ráfordított pénzösszeg meghozta erejét, így láthatjuk az amúgy Prágában játszódó cselekménynek otthont adó hely pusztulását.

Mindez a zsáner szabályai szerint pozitívum, csak éppen a koherens, egész forgatókönyv építésében nem jelent segítséget, sőt inkább kezdetét veszi a Michael Bay effektus egy fokkal ízlésesebb kivitelezése. Habár az akciójelenetek nem válnak a cselekmény szervezőerejévé és azok egy látszólag átgondolt kreatív koncepcióból születnek, akkor sem képes a film összességében közepes fölé magasodni és lenyűgözni a közönséget – pedig ez volt a célja. Elgondolkodtató, hogy az egy ideig működő, megállás nélküli jelenetek sora mennyiben függ a temérdek ráköltött pénztől és mennyiben az alkotók tényleges munkájától, de a különbség még így is jól kivehető: A szürke ember a skálán körülbelül egyenlő távolságra helyezkedik egy átlagosan jó és egy Michael Bay filmtől.

A Mark Greaney regénysorozatának első részét adaptaló testvérpár – sikeresség és minőség ide vagy oda – már a második részen dolgozik, a Netflix pedig egy új akciófilm-franchise alapkövének látja Russoék munkáját. Filmjük, még ha egy közepesen rossz akciófilmnek is titulálható, nézésre érdemes lehet a zsáner és a Gosling-Evans-Armas színésztrió kedvelőinek. Ha a Netflix ekkora összeget fektetett bele és már berendelte a folytatást, nagy eséllyel egy kiépülő kémfilm-franchise első részét láthatjuk. Abban viszont csak reménykedni tudunk, hogy nem egy rakat Michael Bay filmet akarnak majd ránk sózni több előállítási költséggel, újracsomagolva.

//Csuka Gergő kritikája//

Magyar szinkronnal is befutott az új Különben dühbe jövünk film előzetese!