Badman – A nagyon sötét lovag (2022) – Kritika

Már a címe alapján következtethetünk, hogy ez nem egy olyan szuperhősfilm, amit komolyan is kéne venni: egy amnéziás szuperhős kalandjait élhetjük át testközelből, ha vagyunk elég merészek bevállalni ezt a drogos triphez méltán hasonlatos kéjutazást – de csak óvatosan, ugyanis az ízléstelen, viszont olykor kellemetlenül célba találó poénokat nem mi hallucináljuk.

Cedric minden vágya hivatásos színésszé válni, viszont eddig csak reklámokban kapott szerepet. Jelentkezik a Badman film szuperhős főszerepére, ahol a készítők kénytelenek őt választani, így megkezdik a közös munkát. Egy munkanap közben – az apjával kapcsolatos – szomorú hír hallatára Cedric kénytelen elkötni a Badmobilt és útnak indulni a filmes kosztümben: a rohanás közben antihősünk balesetet szenved és amnéziás lesz. Az anyósülésen talált zsáknyi pénz és a Badman jelmez, valamint egy impozáns high-tech gépjármű társasága miatt Cedric az önjelölt igazságosztó szerepébe pozícionálja magát, így elkezdi felkeresni elrabolt fiát és feleségét – bármi áron.

Az egészen őrületes koncepció sok helyen félrecsúszhat, de egy szempontot mindenképpen érdemes kiemelni, ami a történet stabilitását adja: a vászonra vitt kölcsönhatások és drámák meglepetésemre szórakoztatóan bugyuták, a karakterek pedig színesek és gond nélkül muzsikálnak egymással.

Cedric egyszerre szorong az apjával való viszony javítása, a közszereplői lét bármelyik pillanatban bombaként robbanó instabilitása és szerelmi életét jellemző tanácstalanság miatt. Szorongását sokszor helyzetkomikummal feloldani kívánó barátai és lánytestvére nemcsak egy mellékszereplőkre faragott folyamatos humorforrás kíván lenni: ebben a háromszögben összpontosul a szeretet és a pszichedelikum szorongással való kapcsolata, amely kétségkívül szórakoztatóan ízléstelen kivitelezésével kevésbé illeszkedik a történetbe.

Philippe Lacheau a film főszereplője és rendezője egyaránt, akit már a Babysitting – A felvigyázó című szintén őrületes, logikát az olcsó poénok érdekében nélkülöző vígjátékáról ismerhetünk és rendezői koncepciója ezek alapján ragályosnak is mondható. A Badman legnagyobb pozitívuma, hogy Batman-koppintású karaktere öntudat nélkül, önös érdekből cselekszik, valamint a lehető leggázabb, antireális szituációban láthatjuk egyesülni a Bosszúállókat – ezek a képregényfilm ihletésű adaptációkban rendre el vannak hazudva és a realista élményre hajaznak, letagadva az izgalmasságukat kölcsönző fikciós elemeket.

A Badman ezen pozitívumok ellenére nem bír kiszakadni az olcsó vígjátékok zsáneréből, ugyanis az egyedi szuperhősfilm-paródia elképzelése trashbe ágyazva, cselekménytől függetlenül hozza magával a történet izgalmát megtörő, olykor kelletlen, teljességgel fölösleges, öncélú, ízléstelen poénokat.

Ami igazán sajnálatos, hogy nem csak a filmet, de annak rendezését sem sikerült igazán komolyan venni, pedig ellenérzés nélkül tudtunk volna röhögni a kukafedél-pajzsú Amerika Kapitányon. A színészi teljesítmények pedig kellően eszköztelenek, hogy hiányuk feltűnően kilógjon a film szövetéből, valójában az éppen kínos, vagy önfeledt nevetéstől könnyen elsiklunk felettük – de nem is itt kell keresni a teljesítményt ez esetben.

Következetesen látjuk a kreatív koncepciók sokaságának egy helyre való dobálását, viszont ebből kevésbé áll össze kézzelfogható cselekmény és konklúzió – amikor pedig felfedezni véljük a koherenciát és egyúttal a Marvel univerzum parodizálásától kezdünk önfeledt nevetésbe, a háttérben már a vége főcím fut. A Badmant leginkább annak ajánlom, aki inkább a nevetést, mint a minőséget keresi, valamint aki egy szuperhős-paródiára vágyik és a méltán híres Minden, mindenhol, mindenkor komplikáltsága miatt egy könnyedebb opciót keresne. Mindenesetre a Batman szerepére hajazó szuperhős Todd Phillips Jokerének lépcsős táncát megidéző jelenetét nem lehet nevetés nélkül bírni és nem csak ezzel a snittel vagyunk így.

//Kritika: Csuka Gergő//

10 film, ami igaz történet alapján készült, de nem az igazságot tükrözi