Birmingham bandája (Peaky Blinders) – Kritika

Kiváló szereplőgárda, briliáns forgatókönyv, lehengerlő atmoszféra, véget nem érő izgalom, műfaji ironizálás: a hat évados brit mestermű fontosabb összetevői, amelyek segítségével a sorozatgyártás csúcsminőségét megközelítve elkészült korunk Keresztapája közel egy évtized alatt. Kultsorozattá válása már a kezdetektől fogva körvonalazódni látszott, hiszen a gengsztertörténet karakterei a 20-as évek stílusos öltözetével és markáns személyiségjegyeikkel felvértezve birtokolják városuk felett a hatalmat és folytatnak hadjáratot a korlátok nélküli élet újabb és újabb akadályai ellen. Az alaphelyzet a kortárs sorozateposzok halmazába kilógás nélkül igazodik, a főszereplő, Tommy Shelby útja nem véletlen mutat egyezést Walter White, Ragnar Lothbrok és még sok más siker- és bukástörténet főszereplőjével – ezen kulturális termékek mind az ember hatalomhoz és erőhöz való viszonyát boncolják évadokon keresztül és próbálják szemléltetni a sikertörténet mögött meghúzódó tragédiát.

Az alkotói gárda – élén Steven Knight forgatókönyvíróval – kiváló munkája egy apró igazságmagra épül, hiszen a birminghami banda valóban létezett, négy oszlopos tagja, kiket rokoni szálak fűznek össze, valóban erős befolyással volt a város és környezetének életére. Természetesen az eredetükön, valós és vélt tevékenységükön kívül fiktív történetről beszélünk, amely elsősorban a Cillian Murphy által megformált Tommy Shelby életútját járja körbe. Ő és két testvére, Arthur (Paul Anderson) és John (Joe Cole) eredettörténetének lételeme, hogy egyaránt az I. világháború sáros, véres lövészárkaiból visszatérve, traumáik nehéz súlyát maguk után rángatva próbálják járni saját útjukat. Míg Tommy a vezéregyéniség, kontrollmániájával kormányoz ellent a kiszolgáltatottság féleleme miatt, Arthur poszttraumás stresszben szenvedő szociopata, John pedig a háborút megjárt legkisebbik testvér, aki őrültségeivel próbálja túllicitálni fivéreit.

A sorozat egyik legfőbb állítása, hogy Tommyéknak a frontról való visszatérés már nem élet, csupán egy olyan bónusz, utórengés, aminek következtében traumáiknak kormányoznak ellen a személyes felelősség utolsó szikráját nélkülözve. Egy gengsztertörténetről beszélünk, azonban nem mondhatjuk, hogy valóban arról is van szó annak klasszikus értelmében: az egyik legnagyobb csavar az alaphelyzetben, hogy a fenti állítás miatt egy noir történetté válik a Shelby család drámája, amelynek tagjait a kor és a nagypolitika kegyetlensége sodorta bűnbe és teremtette belőlük a finomra hangolt szociopatákat, akiknek folyamatosan megkapjuk az emberi, azonosulható oldalát is – ezen ellentmondás pedig rendre túlkerekedik a néző erkölcsi érzékén.

A keresztapából és A halál keresztútjánból láthatóan inspirálódott rendezőgárda kultgengszterfilmek tömegéből merítkezve teszi csavarjaival és megoldásaival élvezetessé a Burmingham sáros utcáin játszódó történeteket, de nem csupán erről van szó.

A Coen-testvérektől kölcsönzött, rengetegszer visszatérő műfaji ironizálás az, amely a zsánert egy magasabb szintre képes emelni, összekapcsolva a törvényen kívüli brutalitást a neonoirral: szemtanúi lehetünk a gengszterfilm- és a noirszabályok kiforgatásának, amelyek úgy bele vannak építve az alaptörténetbe és annak csavarjaiba, hogy akár könnyen elkerülhetik figyelmünket. A háttérben – a figyelmesebb nézőknek az előtérben – mindig is jelen képes lenni a két zsáner szabályainak szisztematikus felrúgása, akit pedig ez hidegen hagy, annak is teljesen élvezhető történetet képes nyújtani a sorozat – hiszen a csavar, nem csak ezen elemektől fordulat, ez csak hab a tortán. Egyik ilyen tipikus helyzet, amikor majdhogynem az elején a készítők szinte halálra veretik a főszereplőt, amelynek ténye önmagában egy különleges, szokatlan húzás, műfaji szempontból pedig egy rendkívül bátor, önreflexív, realista lépés.

Azonosulás szempontjából adott a fékek nélküli hatalmi működés – amely pozícióba minden néző kívánja képzelni magát – valamint a sajnálnivalóság, a mögöttes tragédiák melletti emberi mivolta az, amely egy erős belső driveot dolgoz meg – ezen érzelmi involtváltság mellett pedig háttérbe szorul a gyilkosságok utáni felelősségvállalás és elszámolás. Szinte minden gengszterfilmnél felmerül a kérdés, hogy nem romantizálja-e az erőszakot és a törvényen kívüliséget, szerintem ennek feltételezése a legtöbb esetben csupán a kritikusok védekező mechanizmusa a beismerés ellen, hogy mind képesek vagyunk azonosulni az antihőssel – ez esetben Tommy Shelby-vel.

Az azonosulási pontot – amely a gengszterromantizálást is kimerítheti – a relációban látom és nem a kontextusban: a környezet és körítés lehet szinte bármilyen, az antihőssel való nézői viszonyunkat annak hatalmi szerepében, a többi karakterhez való viszonyában látom. Ezen alaphelyzetet követően persze a készítőn múlik a konklúzió, amely jelen esetben a „rombolás” és a „destrukció” szavakkal jellemezhető, az, hogy ez milyen értelemben és hogyan foganatosodik, természetesen csak a nézők előtt fog kiderülni a hatodik évad befejeztével.

A karaktereken túl említésre méltó még a színészi játék csúcsminősége, amelyet a négy említett főszereplőn kívül Helen McCrory (Polly Gray szerepében), Tom Hardy (Alfie Solomons szerepében) vagy éppen Anya Taylor-Joy és még sokan mások szállítanak képernyőre. Alfie Solomons karaktere az, aki hasonló módszerekkel hasonló célokat próbál elérni, mint Tommy, viszont az egyező aspektusok miatti tiszteleten túl, komoly rivalizálást is feltételez különös kapcsolatuk. Személy szerint nekem ők a kedvenc párosom, mert Alfie tükröt tud mutatni Tommy felé és azonos szabályaik mentén tudnak rámutatni az általuk megideologizált felsőbbrendűség álságos mivoltára – így amikor a kettejük közötti feszültség a felszínen lecsapódik és egy üvöltözős, őszinte jelenetnek lehetünk szemtanúi, a katartikus érzés szinte garantált, talán egy kicsit közelebb is érezhetjük magunkat a tökéletesség fogalmához.

Aki megismeri a határok nélküliséget, a következő határig menetel, a katarzis pedig a határ előtti utolsó pillanatig várat magára, ahol már a lendület miatti becsapódás kiküszöbölhetetlen, az akkor történő morális szabadesés pedig lehetővé teszi cselekedeteink analízisét, céljaink és eszközeink vizsgálatát – választ adva civilizációnk legfontosabb erkölcsi kérdéseire. Ezen kérdések azok, amelyek valójában beszippantanak mindenkit az ízléses körítés hatása mellett, mert a fotelből, nulla felelősséggel Tommy Shelby megcsinálja helyettünk azt, amiben gátol a törvény, az erkölcs és a lelkiismeret, mert a TV képernyője mögül legfeljebb az áramszámla növekedése a kockázat, nem a vagyonunk, a családtagjaink, vagy a saját életünk elvesztése.

A Shelby család élete tehát egy erkölcsi utazás a társadalmi hierarchia tetejére, amely életút drámája filmrajongók széles tömegének számára tartogathat tanulságot és katarzist, így ajánlom mindenkinek, akinek legalább minimálisan felkeltette figyelmét Tommy Shelby siker- és szenvedéstörténete.

//Kritika: Csuka Gergő//

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (2022) – Kritika