A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (2022) – Kritika

Nicolas Cage Nicolas Cage szerepében invitál minket egy őrült meta-akcióvígjátékra LSD trippel, Mozart Requiemjével és egy családi problémákkal terhelt, visszavonulni készülő színész magánéletével, ráadásul a komáromi erőd is szerepet kap. Vajon képes a káoszban kirajzolódni valami maradandó, egész? Mi is a célja ennek a filmnek?

Nicolas Cage egy fiktív, családi és anyagi problémái miatt visszavonulni készülő archetipikus színészkarakter, aki megkapja széteső élete egyik pontján a lehetőséget, hogy eladja magát az „ördögnek”. A paktum, amely hosszas gondolkodásra készteti a színészt: egy végtelenül gazdag rajongójának szülinapján való részvétel hatalmas pénzösszeg fejében. Az instabil, megkeseredett családapa pedig méltóságát nem kímélve elvállalja a részvételt, azonban a helyszínre érkezve egy CIA-akcióba csöppenve találja magát, az egyfős osztag élén: egy elrabolt lány megkeresésében kell bizonyítania, a sikeres akció pedig a saját lányával való közös hang megtalálását is eredményezheti. Metának tűnhet és az is, ráadásul az alapkoncepció része a film a filmben érzés megteremtése, ugyanis a történések közepette Nick és Javi (Pedro Pascal) még egy forgatókönyvötletet is próbál elkészíteni.

Ezen kívül azért is meta még, mert a történet célja önmagában a színészóriás karrierje előtti tisztelgés, nosztalgiázás, így gyakorlatilag roskadozik a filmes utalásoktól a cselekmény, a színész rajongói pedig ebben fürdőzhetnek 107 percig.

Műfajilag nehéz behatárolni, ugyanis alapvetően akcióvígjáték, viszont olykor családi drámát szólaltat meg, néha átcsap pszichokalandfilmmé egy LSD trip erejéig, a Javival való összehangolódás pedig buddy movie-ra enged következtetni – egyszerűen egy tipikus posztmodern műfajkavalkád. Sajnos viszont előfordul, hogy a műfajok összetűzésbe kerülnek és egyik a másik kárára váltakozik, ugyanis amire belefeledkeznénk az önfeledt humorizálásba, egy akció vagy egy gyengéd nosztalgikus pillanat kizökkent, ráadásul külön akciófilmként nem állja meg a helyét, külön vígjátékként túlságosan komor tud lenni, a sztárszínész családi és magánéleti problémái pedig súlytalannak tűnnek a műfaji elegy miatt.

Az elmúlt években Nicolas Cage-el független stúdiós művészfilmekben is találkozhattunk, amely a változás tendenciáját feltételezi: ilyen volt a Mandy: A bosszú kultusza, vagy az egy az egyben a színész teljesítménye által működőképes antibosszúfilm, a Pig. A művészi tudatosság ahogyan a filmválasztás terén, úgy a Gigantikus tehetség esetében is tetten érhető, hiszen egy életpálya előtti tisztelgés könnyen válhat ízléstelen önfényezésbe, sikerekben teljesítmény nélküli fürdőzésbe. Egy elem van, ami nélkül nem tudna jó film lenni ebből a koncepcióból, ez pedig az önirónia.

A szinte megszámlálhatatlan filmes utalás önfényezésnek és becsatornázatlan erőfeszítésnek hatna, ha két ilyen pillanat közé nem vágnának be egy olyan jelenetet, amely a kijelentések súlyát közel nullára redukálná.

Az önreflexió azon formája, amely egy pillanatig sem engedi meg a nézőnek, hogy komolyan vegye a látottakat, képes elérni, hogy a szkeptikusok is önfeledten nevessenek jó pár – többnyire helyzetkomikumra épülő – poénon. A két főszereplő színészi játék terén abszolút pozitívan teljesít: a vicces, a drámai, a drámaian vicces és a drámainak hazudott pillanatok szinte jutalomjátéknak tűnnek önfeledtségük által.

Összességében kimondható, hogy aki szereti Nick Cage-et, annak ez a filmje is tetszeni fog, pedig a komolytalanság leple alatt hibák és kihagyott ziccerek sorakoznak fel. Annak ellenére, hogy akciófilmként és vígjátékként is maximum a közepes szintet üti meg, a filmsztár és életének önreflexív kezelése egy meta-koncepcióba ágyazva a minimum egy nézésre érdemes kategória, de leginkább támogatandó hozzáállás, hiszen a humor egyik leghasznosabb megtestesülése, amikor hibákat dolgozunk fel segítségével.

//Kritika: Csuka Gergő//

Ő Nicolas Cage felesége: A gyönyörű Riko Shibata 31 évvel fiatalabb a színésznél