Katinka (2022) – Kritika

A pályafutása és aranykora vége felé közelítő Hosszú Katinkáról készült nagyszabású életrajzi dokumentumfilm a Nemzeti Filmintézet támogatásával. Ahogyan az Egerszegi Krisztináról készült film századszori nézésre is motiválta a fiatal Katinkát, úgy az ő olimpikon úszó és magánember énjének filmfeldolgozására is szükség volt, hogy a következő generációknak is legyen egy átélhető és hiteles támaszuk dicsőség és dráma keverékével a celluloidon.

A film forgatása nagyrészt a vírushelyzet alatt zajlott, így 2020 környékén kezdődik a történet, ahonnan egyszer csak visszaugrunk a kezdetekre és kisebb jelenetek erejéig majdhogynem lineárisan haladunk a díjesőig, majd onnan napjainkig. Rengeteg archív felvételen keresztül élhetjük át a világhírű úszónk gyermekkorát és szembesülhetünk vele, hogy milyen korán kezdődött minden, mennyire meghatározó szerepe volt mindenben az olimpikon családjának. A film drámai íveit Hosszú Katinka életének különböző kudarcos vagy éppen katartikus állomásai képzik: betekintést nyerünk, hogy az olimpikon mért hagyta el Magyarországot, hogyan segített a lemondás karrierjében és persze a média által felkapott Shane-Katinka kapcsolatról is hitelesen megtudhatunk dolgokat.

Habár Shane – Katinka elmondása szerint – nem vállalt külön interjút, az ő szerepének őszinte kezelése hitelesíti a filmet, továbbá kapcsolatuk a sikerek oltára előtti áldozatként van bemutatva.

Emiatt és még sok más aspektus miatt elmondható, hogy azért is sikerült nagyszerűen ez a film, mert nem a sajátos olimpiai sikermítosz-romantizálásunkról szól: előnyeivel és hátrányaival együtt tesz képessé minket csodálni Katinka életpályáját. Egyszerre képes bemutatni a mérleg mindkét serpenyőjében lévő értékeket, így a versenysport mellett és ellen is kapunk érveket, ezért akármennyire is azonosulunk vagy idegenedünk el emiatt az úszómedence és az olimpia közegétől – a valóság az, amit látunk.

A film vizuálisan gyönyörű, itt élesedik a támogatások jó része: ahogyan Katinka a lassított felvételeken a vízbe érkezik, szinte teret hajlít: testével eggyé válnak a vízcseppek, ahogyan lendít a karjával, karmesterként készteti a vízmolekulákat számára megfelelő mozgásra – a medencében ő az „úr”. Az Iron Lady alázatával és akaraterejével fogja igába a fizika törvényeit, amikor pedig az éveken keresztüli mindennapos edzés eredményeként a mezőny fölé magasodik, akkor szembesülünk igazán a sportág felé tanúsított rendkívüli tiszteletről. Az erős látványvilág a sok különálló felvétel tisztességes összevágásával párosul, ráadásul a nem teljesen lineáris történetvezetés mellett a víz visszatérő motívuma – kihagyhatatlansága miatt – következetesen szerepel.

A főszereplőt tekintve a kettősség az, amely erősíti az alkotást: mivel gyermekkortól kezdve szemlélünk egy történetet, annak intimitása már az elejétől fogva jellemző és ez a bensőséges hangulat jellemzi a filmet.

Hosszú Katinka által számos interjúban hangoztatott Iron Lady személyisége, amely az erős, robotikus, harcos, közszereplő énjét jelenti, segít kettéválasztani az olimpikont a magánembertől. Ez a kettősség is végigkíséri a filmet, így szemtanúi lehetünk a folyamat végbemenetelének, az Iron Lady-vé válásnak és a két személyiség harcának. Az pedig, hogy a kettő megfér-e együtt, vagy szükséges valamelyiküknek győznie, kiderül Pálinkás Norbert filmjéből.

Számomra a Katinka egy őszinte történet, amely kivételesen egy olyan magyar sportolóról szól, aki nem külső kényszer hatására tört meg a hatalmas súly alatt, hanem a szenvedélyének élt és áldozott. Azt hiszem ez a szó rá a megfelelő, hiszen a szenvedély egy olyan fájdalmas törekvést feltételez, amely kiteljesít, öröme elnyomja az általa keletkezett sebek fájdalmát – egyenes út a katarzishoz. Ez az alkotás úgy kellett a magyar filmművészetnek, mint egy falat kenyér, hiszen rendkívül kevés korszakalkotó film születik napjainkban – remélhetőleg a Katinka lesz az ellenpélda.

//Kritika: Csuka Gergő//

20 sportfilm, amit mindenképpen látnod kell