Az elveszett város (2022) - Kritika Aaron és Adam Nee-nek először volt lehetősége egy komoly stúdió támogatása mellett filmet forgatni, ráadásul nem is akármilyen gárdával álltak neki közönségfilmjük készítésének és talán emiatt nem kerüli el tekintetünket az egyébként átlagosnak tűnő kalandfilm-koncepció. Az időzítés szinte tökéletes, hiszen az Uncharted film éppen lecsengési időszakban van, nagyobb alkotások, amelyek elcsalhatnák a tömegfilm-kedvelők kószán vászonra meredő tekintetét pedig kevésbé jellemzik az év ezen időszakát. Ilyen helyzet mellett garantált a siker és képes lesz a produkció nyereséges lenni, vagy egyáltalán valami újat nyújtani? Loretta (Sandra Bullock) erotikus-kalandregényíró éppen sorozatának befejezésén fáradozik kiégés közepette, a sikerre való képtelenség érzete sodorja egyre messzebb egy önmagával kibékült ember személyiségétől. Sikertelensége az írói élet válságos környezetében és belebegtetett, elhunyt barátjával való lelki szakítás kudarcában testesül meg, a történet valójában lelki síkon a színésznőn belül játszódik. Egy közönségtalálkozót követően viszont egy rendkívül gazdag család sarja, Abigail Fairfax (Daniel Radcliffe) elraboltatja Lorettát, majd a regényében felvázolt elveszett város kincsének megkeresésére kényszeríti. Megmentésére marketingfőnöke, egy képzett szakember, Jack Trainer (Brad Pitt) és regényének főszereplő-modellje, Alan (Channing Tatum) siet – többnyire kisebb, mint nagyobb sikerrel. Láthatóan fontos tényezője a Nee testvérek filmjének az impozáns sztárparádé, így a film népszerűsítésével nem lesz gond: ami aggályok tárgyát képezheti, az egyedül a tartalmi rész. Karakterek terén ne várjunk eget rengető dolgokat, a kisebb fejlődési ívek is a háttérbe vannak szorítva ennél a poénnehéz produkciónál, habár létük megkérdőjelezhetetlen. Az emberi tényező fontos kérdéseinek felületes vizsgálata egy elcsépelt, csöpögős tanulsággal felöntve az, ami a tömegfilmek ismétlődő szabályszerűségét újabb negatív példával erősíti, így a karikaturisztikus figurák éppenhogy nem esnek le a képernyőről, mert komikus mivoltuk hozzászövi őket a történethez. Mert igen, ebben a kalandvígjátékban a cselekmény szervező ereje a viccelődés: a logika Roland Emmerichet megszégyenítő kiűzése a történetvezetésből egy minden pillanatban megvalósuló jelző, de ne feledjük, hogy a Nee testvérek mindezt nem is akarják komoly arccal előadni. Ennek következtében jön létre egy olyan különös elegy, hogy az olcsó szórakozást keresők és a kritikus tekintettel kémlelők is képesek olykor önfeledten nevetni egy-egy helyzetkomikumon, mert a karakterek érezhetően erős öniróniája lehetővé teszi a mindkét tábort áthidaló önfeledt szórakozást. Meglehetősen ritka az olyan kalandvígjáték, ahol a két zsáner ennyire összhangban tud lenni egymással, viszont ezt végig nem is sikerült kivitelezni. Egy idő után a vontatottság érzése mellett a romantikus szál kellemetlen érzete kezdi áthatni a filmet, amely a tanulság és a karakterívek kimért pályája miatt kényszeredetten illeszkedik az eddig működő poénsorozatok közé. A sztárparádé következményeinek ismeretében, a kalandfilm vígjátékkal és egy kis romantikával való ötvözése okán feltételezhető Az elveszett város sikere a mozipénztárnál és várható még a Nee testvérektől hasonló tömegfilmes produkció az elkövetkező években. A maga módján filmjük képes volt újat nyújtani, viszont hibái és koncepciója predesztinálta a középszerű alkotások halmazába. Mindezek ellenére egy egyszer nézhető, kikapcsoló humorforrás, amely ajánlott fanatikus kalandfilmrajongóknak, vagy annak, aki tartalmilag egy kicsit másabb közönségfilmet nézne, mint amiket mostanában megszokhattunk. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2022/04/20/bruce-willis-20-evig-dadogassal-kuzdott-majd-felert-a-csucsra-most-pedig-vegleg-visszavonul-a-filmek-vilagabol/