Kánikulai délután a sürgősségin: Rohammentő (2022) – Spoilermentes kritika

A gyenge katasztrófafilmeket mindig egy kicsit jobban szerettem, mint az akciófilmeket és kellett egy pár év, mire napirendre tértem afelett, hogy Roland Emmerich és Michael Bay két különböző személy. Előbbi rendező már előrukkolt idén a Moonfall bolygó méretű bukásával, viszont utóbbi, Robbantásszakértő Bay filmje előtt még áll a lehetőség: vajon már a névtől elrettenve elkerüli a nézőközönség, vagy egy kis szórakoztató popcornmozinak fogják tekinteni és beülnek rá kikapcsolódás ürügyén?

Will Sharp (Yahya Abdul-Mateen II) képtelen keresetéből finanszírozni a feleségének szükséges orvosi ellátást, így testvéréhez, Danny-hez (Jake Gyllenhaal) fordul segítségért a korábbi rossz viszonyuk ellenére. A testvérpár konfliktusaik ellenére összeáll és egy komolyan szervezett akció keretében kirabolnak egy bankot, viszont a tervükről előre értesült rendőrség kifelé menet csapdába csalja őket, így a főhősök kénytelenek egy mentő segítségével menekülni. Ezután pedig szokás szerint egy több, mint másfél órás akcióblokkot láthatunk szünet nélkül, nem mintha a bankrablás ne lett volna eléggé feszült helyzet. A mentőautós-üldözés nehézségeit pedig az okozza, hogy egy Will által megsebesített rendőr a hátsó hordágyon az életéért küzd, a mentős lány pedig úgy próbálja megmenteni, hogy közben 100-zal száguldanak.

Koncepció szintjén mindenképpen érdekes akciókoncentrátum a Rohammentő, ráadásul erősen érződik a zseniális Sidney Lumet Kánikulai délutánjának hatása: már az elején meghiúsul a bankrablás, a főszereplő háborús hős, valamint a rablók túszejtéssel kompenzálják szorult helyzetüket.

Illúziókba viszont ne ringassuk magunkat, hiszen Michael Bay sikeresen kilúgozta inspirációjának érdemi mondanivalóját, a végletekig lezüllesztette annak erkölcsi dimenzióit és helyette a bűnt relativizálva készteti a nézőt az önkényes igazságosztásra. Viszont ha még így is nehéz lenne dönteni, akkor érzelmi azonosulás alapon rákényszerít a film: attól még, hogy valaki embereket öl, de „rendes” és jó célból teszi, megérdemli a feloldozást.

Mindemellett az igénytelen gondolati keretek közé beszorított film a fő kérdését temérdek indokolatlan, koherenciát és logikát nélkülöző akciójelenettel igyekszik háttérbe szorítani, ahogyan azt a rendezőtől már jól megszokhattuk. A hatalmas költségvetés viszont mit sem befolyásol az operatőri munkán és a vágáson, az akciójelenetek jelentős hányada nézhetetlen és követhetetlen, olykor hanyag módon két különböző szekvencia áll egymás után, összefüggéstelenül. Egyszóval: összecsapott.

A profin kivitelezett jelenetek is kevesek hozzá önmagukban, hogy valóban izgalmas legyen egy olyan film, amelynek közel fele egy mentőkocsiban játszódik, ráadásul a testvérpár-karakterek – akik próbálják a hátukon vinni a filmet – szinte minden második tömegfilmből ismerősek lehetnek, így nem váratlan, hogy olyan érzetet kelt történetük, mintha egy már sokszor lejátszott meccset néznénk. Nem csoda, hogy a bugyuta karaktereket játszó két sztárszínész sem tudott érdemben hozzátenni a kezdetektől predesztinált silány koncepcióhoz.

Nem hinném, hogy bárkinek is számon kéne kérni Michael Bay-en, hogy ugyanazt a filmet gyártja le újra és újra – ezt a nézőközönség a kasszák előtt bizonyítja majd, ahogyan a Moonfall-lal is történt. Ami a szomorú a filmben, azok a technikai hibák, amelyek ekkora költségvetésből kiküszöbölhetőek lettek volna, valamint, hogy ezzel a produkcióval Jake Gyllenhaal csak veszteni tudott magából valamit. A Rohammentőt talán annak ajánlanám, aki imádta a Kánikulai délutánt, mert ezután garantáltan kedve lesz újranézni azt, vagy legalábbis jobban fogja értékelni. Ami a stáblista után marad, az pedig csupán a remény, hogy amikor legközelebb Michael Bay inspirálódik valahonnan, legalább az eredeti megítélését nem sikerül lerontania.

//Kritika: Csuka Gergő//

A 8 legjobb Michael Bay által rendezett film