Vezess helyettem (2022) – spoilermentes kritika

Haruki Murakami novellájának filmadaptációja hatalmas sikert aratott Cannes-ban, majd rendezője, forgatókönyve és maga a film négy Oscar-jelöléssel vág neki a díjátadónak, komoly esélyekkel. Kétségtelen, hogy a nem könnyen befogadható alkotás a művészfilm-tömegfilm tengelyen foglalt erős szerzői pozíciója miatt megosztó lehet, viszont csak remélni tudjuk, hogy a politizálás helyett az alkotás minőségéről fog szólni az akadémikusok vitája. Azonban az Élősködők – mint távol-keleti film – precedens értékű tarolása, valamint A nomádok földje – mint lassú, letisztult és visszafogott filmdráma – sikere akár Ryusuke Hamaguchi rendező reményei beteljesedésének előfutárai is lehetnek. Hogy mért is lehet megosztó és kinek tetszhet a Vezess helyettem, arra a lentebbiekben keresem a választ.

Yusuke Kafuku színházi rendező éli vidám és kevésbé vidám ciklikus napjait feleségével, Oto-val, míg egyik nap a nő váratlanul távozik az élők sorából. Kétes megítélésű kapcsolatuk lezáratlan vége hatalmas űrt hagy Kafukuban, aki ezen problémáját is hasonlóképpen próbálja megoldani, mint ahogyan azt a kapcsolatában is próbálta. Módszere mélyen ágyazódik személyiségébe, annak integráns részeként viszont az önvizsgálati szűrőn hibásan megy keresztül, ugyanis a színházrendező nem vonja le a következtetést, hogy ha cselekedetei pozitív dolgot eredményeznek, az nem feltétlen a metódus eredménye. Később Kafuku megrendezi a Ványa bácsi című művet, amely volt feleségéhez kötődő emlékeinek melegágya, a válogatásra ráadásul váratlanul megjelenik egy régi, Oto-val közös ismerősük, aki felszínre hozza a rendező által mélyre temetett problémákat.

A Vezess helyettem a félmegoldás felismerésének folyamatát ábrázolja, sokáig érlelt katarzisával pedig tisztázza, hogy félig nem lehet szeretni vagy elgyászolni valakit, a döntések közt billegő lelki folyamatok valójában a cselekvés hiányát jelentik.

Ezen döntéshiányra építkezés pedig feszültséget és problémát szül, amely egy feldolgozatlan trauma képében fogja kísérteni életünket, amikor már olyan mélyre ástuk azt, hogy annak eredetét is elfelejtettük.

A darab producerei a produkció védelme érdekében egy női sofőrt rendelnek Kafuku mellé, így a megtört rutin helyét az önvizsgálat, a fel nem tett kérdések feltevése veszi át. Ahhoz, hogy irányítsd az életed, nem a kormányt kell markolni, néha szükséges egy lépést hátrállni, hogy mások vezetése által tanulj egy kicsit önmagadról. Ez a fajta finom, véletlenül sem didaktikus szimbólumrendszer övezi Ryusuke Hamaguchi filmjét, amely miatt a történettől idegenkedők is egy idő után involválva érezhetik magukat érzéseiken, személyes hibáikon és útjukon keresztül.

A háromórás darab fogyasztását nem segíti elő lassú tempója és azonosulhatatlan karakterei, amelyek olykor a dedramatizálással párosulva, idegenként kezelve a nézőt, szándékosan kihajítják a film szövetéből, amikor már éppen kezdett volna a kellemes párkapcsolati légkör miatt bevonódni.

Kafuku mint főszereplő azonosulhatatlan, mert karaktere és a színészi játék pazarul ábrázolja a színházrendező semmilyenségét, amelyből ered a film legfőbb kérdése is, amire végig keressük a választ. A film rendkívül erős pszichologizálásához elengedhetetlen a lassú építkezés, amely elegy egy idő után erős késztetést éreztet a főszereplő helyzetével való azonosulásra: ha a problémáit nem is érezzük magunkénak, saját törekvéseinkre ismerhetünk az azok miatti, olykor végeláthatatlan belső küzdelmeinkben, dilemmáinkban. A fő kérdés pedig: saját magunk megismerésének célállomásában lévő katarzis önmagunk elvesztése, vagy megtalálása miatt következik be?

A Vezess helyettem egy személyünkön belül játszódó road movie, ahol teret és időt kapunk eldönteni, hogy hogyan, hova és miért pont oda megyünk, amerre tartunk, az irány korrigálás érdekében pedig előbb észre kell venni, hogy jár a motor, aztán tudunk csak ellenkormányozni. Ryusuke Hamaguchi alkotása az idei Oscaron mind a négy helyen esélyes, ahol jelölték, viszont esélyes, hogy míg a távol-keleti művészfilmek szerelmesei kielégítő szellemi táplálékra lelhetnek benne, addig a tömegfilmkedvelők fél óra után elhagyják a mozitermet.

//Kritika: Csuka Gergő//

Top 10 dráma 1970-es évekből