Batman (2022) – Kritika

Batmannek márpedig lennie kell. Az éjszaka királya, a köpenyes jótevő, a maszktalan alakjában filantróp milliárdos, a városban tenyésző bűn folytonosan vívódó ellenlábasa megint csak közöttünk van. Nem hagyja magát kiradírozni a köztudatból.

Egyébként e köztudat, ha jobban belegondolunk, ma már termékek sora egy nagy képzeletbeli áruház polcain. Batman innen néz le ránk. Az újabb felvonásban a nyugati kultúrkör egyik stabil ikonjáról húznak le (stílszerűen) egy újabb bőrt. Azt gondolnánk van ott elég; de mégsem. A Christopher Nolan féle filmhármas annyira csúcsra járatta ezt a nagynevű brandet, annyira mélyre hatolt és körüljárt, hogy mostanra nehéz újat mondani a témában.

Gyökeresen újat hozni nem is sikerült. Igaz, az említett műhely magasra tette a lécet. Azt átugrani nehéz, megkerülni meg…? Nos azt még lehetne talán. Batman élt Batman él, Batman élni fog, ez nem kérdés. A mostani középnemzedék filmes emlékezetében még ott dereng az a Nolan előtti utolsó három Batman-feldolgozás (89’ és 97’ között) melyekben megfordult jó pár nagy név a színjátszók és a rendezők oldalán egyaránt. A díszletekben, a jelmezekben, a párbeszédekben, de még az arcok mimikájában viszont átjött, hogy az alapanyag, amiből is merítenek egy ismert mese, amihez köd és groteszk díszletek dukálnak, meg eltúlzott bumfordi jelmezek. Tehát az egészet nem lehet túl komolyan venni, a történetekből mai világunkra utalást kiolvasni – amivel viszont tömve van mindhárom Nolan film.

Elvileg tehát ide is vissza lehetne kanyarodni, a mesék világába, egy Batman-újragondolás gyanánt. De Matt Reeves rendező mostani munkája nem ezt, inkább a Nolan féle vonalat követte. Abból a felfogásból hozott egy nagyon is nézhető, ám – az említettek miatt – újat nem igazán hozó, kissé hosszúra nyúlt dolgozatot.

Sietünk leszögezni, nem rossz filmről van szó, semmiképp. Például, ha az ember étterembe megy, nem mindig az egzotikus fogásokra menne, sokszor az ismerős ízekre támad gusztusa, s örül, ha azok végre megérkeznek érzékeihez.

Mostani Batmanunkban is kipipálhatjuk a jellemzően sötét-komor hangulatot. A jelenetek nagy része éjszaka, sokszor esőben pereg, Batman (Robert Pattinson) búskomor arca, kevés szava és gesztusai is éppen azt hozzák, amit a neves álarcostól elvárunk; időnként tépelődik a múltján, közismert traumái fel-felvillannak. Harcolni természetesen tud, (valószínűleg) kevlár testpáncélzatáról lepattannak a golyók, van spéci autója, pár kilőhető kütyüje is, amin a mélybe ereszkedik vagy éppen a magasba száguld fel. Ezeknél fontosabb azonban a világszerte ismert, traumatikus múltja, a szörnyű gyerekkori veszteség, amitől (érthetően) szabadulni képtelen, így lesz egész jótevői munkássága egy hatalmas feszültséglevezetés, saját (indokolt) frusztráltságának terápiája. Törlesztés, melyben a rosszért fizet, vagyis lezúzza azt, aki rátámad. Igaz nem öl, úgy rémlik. E belső vívódás kivetülése ugye az egész város, a bűnben ázó Gotham, ahol csak egy napszak van, mégpedig az éjszaka.

Azonban egy másik értelmezés is helytálló lehet. Eszerint az egész Batman-mitológia (mert mi más ez) a köztünk élő bűnről szól, amit se kiköpni, se lenyelni nem lehet, amivel „együtt kell élni”, ami átjárja a test (vagyis a város) szövetét, ott van minden szinten és a látszólag ellentétes oldalakat is eszelős (mondhatnánk Jokeres) vigyorral rántja össze egy brancsba. Bár a förtelmes bohóc e filmben nem szerepel. Talán a következőkben – már ha e mostani rákapnak a népek. Friss Batmanunknál e sorok írója mindenesetre az utóbbi értelmezést véli fölfedezni, vagyis hogy a történet a bűn állandósága elleni vég nélküli és mégis szükséges harc metafórája. Batman ugyanis, aki nyomoz és megtorol egyszerre, egy idő után korrupcióra és összefonódásokra akad, nem is kevésre.

Kontaktlencsére kapcsolt arcfelismerő szoftvere segíti e tényfeltárást, ami azonosítja a bűn fertelmes csarnokaiban züllő „drop”-os (helyi drog) figurákat. Úgy tűnik az igazság maga is fertőzött és nem csak egyes szabadnapos zsaruk, meg ügyészek. Ám természetesen Gordon felügyelő, (a Westworld-ből ismerős Jeffrey Wright) Batman szorgos elvbarátja végig tiszta marad, viszont kicsiny játékos ő a sakktáblán. Egy darabig úgy hisszük Pingvin a pók a romlottság hálójának közepén (de nem!) akit a felismerhetetlenre maszkírozott Colin Farell alakít. E ponton a mi –  kicsiny, kelet-európai, de azért a miénk-lelkület bejelez: mivel a legutóbb, az Úriemberekben nagyot alakító színész úgysem ismerhető fel: mennyi zöldhasút megtakaríthattak volna egy tehetséges kezdő alkalmazásával… De hát közel sem nálunk volt e konkrét esetben a pénzek csapja.

Végül, de nem utolsó sorban szólnunk kell a másik valódi főszereplőről, ez Rébusz. Kritikus kívülálló ő is, valódi outlaw, ahogy tanult ítészek beazonosítanák, aki rendszeres büntető csapásokkal illeti a város nagyjait, nagyjából azért, amit fentebb leírtunk róluk. Lihegő-szuszogó, éppen nem nyálcsorgató eszelős, szakirányú diploma nélkül is világos ez. Amúgy éppúgy érzékeny a társadalmi visszásságokra, mint Batman, sőt azokról több infója is van. Azért küldi a rettentő, egyes klasszikus horror-thrillekből ismerős ítéleteit a felelősökre, találós mondókáit pedig Jeremy Irons, a Die Hard 3. főgonosza is szövegezhette volna.

Mindenesetre a gyerekszínészként, a nagyszerű Császárok klubjában már emlékezetes, aztán mindinkább John Lennon-arccal egyedi karaktereket életre keltő, Paul Dano, bejátssza a neki adott teret.

Így  a grandiózus (ám, ahogy mondtuk volt; túl hosszú) tablóképben ő lesz a végső „rendteremtés” komponistája. Nem kicsit őrült „tereprendezése”  viszont Batmant kimozdítja az önmarcangolás barlangjából. Egyenesen kijön a világosságba, mikor a város igazán nagy bajba kerül, így lesz a köpenyes bosszúállóból egyszemélyes mentőosztag és ez a klasszikus filmipari befejezéshez ugyanúgy kell, mint az ő lelkének cseppnyi gyógyulásához.

//Kritika: Pálfy Gyula//

10 dolog, amit tuti, hogy nem tudtál Robert Pattinsonról