Rémálmok sikátora (2021) – Kritika

A „Guillermo del Toro a legjobb filmnek járó Oscar-díjra esélyes alkotása…” kezdetű mondat kapcsán felszínre törhetnek a poszttraumás stressz tünetei, hiszen kapásból A víz érintése túlromantizált rémképei villanhatnak fel, na meg a kérdés: hogyan lett egy baklövés a díjátadó koronadísze? Az idei gyengébb mezőnybe viszont könnyedén befért a Rémálmok sikátora, amely hibáival együtt egy szerethető, sztárparádét felvonultató neo-noir alkotás. Egy kérdés azonban jogosan felmerülhet: jelölését a mezőny nívótlansága vagy saját érdemei miatt kaphatta a film?

Stanton Carlisle (Bradley Cooper) az otthonát felégetve hagyja maga mögött feldolgozatlan traumáit, múltját és egykori életét, majd egy különös vándorcirkusznál talál állást, ahol hamar kibontakozik tehetsége és saját műsortervei által. A társaság viszont nem állatidomítással és gyermekeknek szóló produkciókkal nyűgözi le közönségét, hanem komoly, kidolgozott bűvésztrükkökkel átverve nézőit, biztatja őket pénzük költésére. Stan hamar megtalálja helyét a sarlatánok között és beleszeret a társulat egyik legfiatalabb tagjába, Molly Cahill-be (Rooney Mara), akivel közösen egy új élet kezdésén ábrándoznak.

A két főszereplő mellé del Toro sztársereget castingolt, filmjét gyarapítja még Cate Blanchett, Toni Collette, a társulat vezetőjének szerepében Willem Dafeo, valamint a rendező visszatérő színésze, Ron Perlman. Mondhatni, nem hiába: a mellékszereplők megfelelő színészi játéka mellett Bradley Cooper elviszi a show-t nagyszerű alakításával, nélküle ez a film valószínűleg nem lenne jelölt, habár magát a színészt nem is jelölték.

A Rémálmok sikátorának érdekfeszítő alaptörténete a megvalósításban viszont bizonyos problémákba ütközik arányaiban és felépítésében, amely a kellemesnek induló, számos pillanatában feszültséget hordozó alkotás keserű utóízét képzi. A film a belső ismeretlen rejtélyére épül, viszont a főszereplő, Stan motivációjának tudta nélkül, a karakter kellő mélységének hiányában vontatottá válik az amúgy is hosszú film cselekménye és már az első fél óra után képes kivetni a nézőt, holott akkor szerette volna megnyerni. Ennek problematikája teszi helyenként unalmassá a filmet, hiszen ezen képsorok lehet, hogy a történetbe illenek, de a film cselekményének szempontjából belezsúfolt felesleget jelentenek.

Mindezek a forgatókönyv és a neo-noir műfaji jellegzetességeinek ellentmondásából fakadnak, viszont nem kísérik végig a filmet teljesen, mert a feszült, de kiszámítható pillanatokra való építkezés valahol elnyeri az eddigi kellemetlen félrebámészkodások alatt épülő katarzisát.

De ne felejtkezzünk meg a film érdemeiről sem, ugyanis del Toro ezúttal nem egy színvonalasra nehezen elkészíthető romantikus mesét, hanem egy olykor-olykor horrorba átcsapó, a film-noir örökségét gyarapító alkotást készített egy 1946-os – azonos című – regény újraadaptálásával. A Rémálmok sikátorának második fele az abszolút pozitívum, ugyanis az első felében történő, időnként kellemetlen építkezés itt hozza meg gyümölcsét Stan erkölcsi karakterdrámájának képében, amely a noir sejtelmes, feszengést generáló hatásaival ügyesen operálva, különös atmoszférát kölcsönözve készíti elő a sokáig tartogatott lapok felfedését.

Kezdeti nehézségei, vontatottsága és kiszámíthatósága ellenére del Toro képes impozáns befejezésével korrigálni pár hátrányt, olykor felszínes, olykor titokzatos karaktereinek drámát, filmjének pedig hatalmas mélységet adva ezzel. Az Oscar-díj egy erősebb mezőnyébe is képes lett volna beférni a Rémálmok sikátora, de illúzióinkat elfeledve kimondhatjuk, hogy a jelenlegi mezőnyben sem a legesélyesebb. Ennek ellenére A víz érintését követő traumák kezelésére, Guillermo del Toro és a neo-noir rajongóinak ajánlott, hacsak nem sikerült minden olvasót átejtenem és mozizásra csábítanom a film sarlatánjaitól tanulva.

//Kritika: Csuka Gergő//

10 színész, akikről nem is gondolnád, hogy döbbenetesen gazdagok