Vegyél el (2022) – Kritika

Jennifer Lopez saját életéről szóló vágyvezérelt filmje külsőségei és hírneve miatt elveszik a sablon-romkomok rengetegében, viszont az énekesnő saját – előbb megjelent – albumához írt forgatókönyve tartogat kellemes és kellemetlen meglepetéseket egyaránt. A jó párszor lejáratott műfaj kereteit úgy táncolja körbe, hogy közben annak szabályain belül marad, ezzel tisztázva érdemeit, vagy inkább annak hiányát: az újítás kevésbé koncepciózus, inkább csak a szokatlan helyzet előnye. De mi is akart lenni az a bizonyos újítás?

A Vegyél el Jennifer Lopez és Maluma közös számának (Marry Me) továbbgondolása: a két énekes – a történetben már Kat Valdez és Maluma – produkciójukat követően, rajongóik szeme láttára akar összeházasodni, azonban a menyasszonyi ruhába öltöztetett közszereplő tudomást szerez róla, hogy leendő férje megcsalta. A három sikertelen házasság és az elárultság terhe miatt Kat a nézőközönségből kiszemel egy hasonlóan csalódott tekintetű férfit és a nagy ő keresésébe vetett hit felbomlása apropóján, az egyszerűségre vágyva összeházasodik Charlie Gilberttel, az elvált, kisgyermekes családapát. A médiacirkuszt követően próbálják összeegyeztetni Charlie unalmas, matektanár-életét Kat zsúfolt programtáblázatával, leküzdeni az életmódjuk különbségéből fakadó problémákat, viszont az elvártakkal ellentétben a kiábrándult énekesnőnek imponál az a fajta önazonosság, ami saját magából hiányzik. A hirtelen történő házasságkötés után mindketten belemennek pár hónap próbálkozásba, azonban Maluma személye próbára teszi létrejövő kapcsolatukat, erkölcsi dilemmába sodorva Katet.

Számomra a történet legnagyobb kérdése az volt, hogy a film tartalmaz-e több gondolatot, mint amennyi az előzetesbe belefért, de sajnos nem sokkal nagyobb a gondolatisága.

A romantikus komédiák sablonjainak letükrözése egy érdekes koncepció, ami miatt ez esetben a nő „hódítja” meg a férfit, azonban ez a fajta viszony kettejük között karakterük értelmezése után nyeri el igazán szerepét, amit később fogok megtenni. Ez a különös kapcsolat nem feszítendő fel a zsáner szokásos nemi, férfi-nő viszonyára, ugyanis itt annak megtestesülése érdekek és egyéni hibák fényében történik, tehát a szokatlan megoldás nem politikai véleménynyilvánítás eredménye, hiszen ez a film nem szól másról, mint Jennifer Lopez kamerafüggőségéről. A zeneszámról írt film ténye önmagában jelzi az eleve elrendelt koncepciótlanságot, amelynek ellensúlyozása a főszereplők viszonyrendszerében fedezhető fel kisebb-nagyobb sikerrel.

Markáns színészi alakítások és kidolgozott karakterek sem jellemzik a filmet, viszont a két főszereplő karaktere és környezetük képes beszippantani a nézőt és feledtetni a hanyag gondolatiságot, na meg azt, hogy már vagy százszor láttuk ezt a történetet. Kat Valdez karaktere rendkívül erős, ugyanis a végtelen népszerűségnek örvendő énekesnő majdhogynem csak a közösségi médiában létezik és ott is egy olyan plasztik magánéletet képes mutatni, amelynek hamissága láttán a jóérzésű emberek menekülnek a másik irányba. A mesterkélt, mégis őszintének látszó közszereplő léte csak egy médiaesemény és már önmaga sem törekszik bármiféle őszinteség vagy egyediség felmutatására, hiszen a tudatalatti öncenzora jelez: az őt követő tömeg annál jobban fogyasztja tartalmait, minél egyszerűbb, semmilyenebb. Kicsit érthetetlen módon a film eltussolta a karakter mögötti szociopátiát, így ez csak a párválasztásnál volt mérvadó, amikor egy kis érzelmet kellett csiholni a személyiségsmink mögé. Charlie Gilbert ezzel szemben az énekesnő teljes ellenpontja, hiszen nincs fent a közösségi médián, szociális életet él, valamint lenni akar és nem csak látszani.

Kettejük különbözőségéből bontakozik ki a konfliktus, amely a hevenyészet közszereplő-kritika mellett pár szívmelengető, de inkább ízléstelen jelenettel tud kecsegtetni Kat fejlődéstörténetén és próbálkozásain keresztül.

Charlie karaktere amellett, hogy átlagossága és kommerszsége miatt rettentően azonosulható, magában hordozza a Vegyél el legnagyobb hibáját: a romantikus komédia és az amerikai álomszerű élmény vegyítését. A gyenge lábakon álló közszereplő-kritika azzal párosul, hogy bárki lehet Jennifer Lopez férje, hiszen semmi más dolga sincsen, csak megvárni amíg a mellette álló akárhányezerből pont ő lesz kiválasztva, hiszen az átlagos, de becsületes élet meg lesz jutalmazva – állítja a film és kéri szépen helyét a felejthető romantikus komédiák rengetegében. Ezek alapján bármennyire is mozgásban vannak a műfaji sémák, feltételezhetjük, hogy csupán az alaptörténetből – és nem egy szerzői meggondolásból – következik, hiszen tanulság és érvény szempontjából semmilyen újat, hasznosat nem közvetít.

Amellett, hogy a közszereplőség kritikája próbál lenni a Vegyél el, arcunkba hazudja, hogy mi leszünk a tömegből kiválasztottak, csak mert megérdemeljük – ezzel folytatva a műfajhoz tartozó  kártékony berögzülések közvetítését, amely generációkat szocializál hamis önismereti alapvetésekre. Tanulság? Vágyainkat ne ehhez hasonló filmekre vetítsük és sose higgyünk a happy end törvényének, mert ami utána vár, az nem tündérmese, hanem saját hibáink kezelésének véget nem érő folyamata.

//Kritika: Csuka Gergő//

Jennifer Lopez kipakolt: borzalmas volt a szexjelenet Wesley Snipes-szal a Pénzvonat című filmben