A találkozás (The Encounter, 2010)
Az életre szóló találkozások sokszor egészen váratlanul köszönnek ránk. Öt ember összefut az elhagyatott út menti büfében, egy tipikus amerikai dinerben, amit mind ismerünk a filmekből. Az országút átmenetileg járhatatlan, így az átutazók egybezárva töltik az estét, a vendéglátásról pedig egy mosolygós fogadós gondoskodik, aki – ez hamar kiderül – már régen ismeri őket.
Az alkalmi társaság tagjai természetesen eltérő karakterek, egy-egy tipikus élethelyzet képviselői. Hank és felesége éppen válófélben vannak, nagyon úgy tűnik házasságuk teljességgel menthetetlen. Egy romantikára vágyó hölgy a vőlegényéhez utazik, egy kőgazdag menedzser pedig étteremlánca újabb tagját avatná, valahol fenn, északon. Végül velük van egy tizenéves lány is, aki kétségbeesve szökött meg a helyről, ami egykor otthona volt, mostanra azonban a szenvedések tárházává alakult át.
Akárhonnan is jönnek, a Fogadós köztük nem tesz különbséget. Derék vendéglátóként hajszálpontosan azt adja, amire szükségük van; előbb a legkedvencebb ételüket (valahogy előre tudja) majd, azt is felkínálja, ami igazán fontos: gyógyírt a legtitkosabb életükben lüktető sebekre, ami persze legtöbbször a megbocsátás lesz. Mindez szerencsére nem valami középkorias, torkunkon száraz gombócként lenyomott tanmese. Lehetne az is, de nem az. Inkább valószerű, nem egyszer megindító párbeszédek végkimenetele, mely elsősorban a Jézust (mert persze ő a fogadós) játszó Bruce Marchiano alakításának, másodrészt a forgatókönyv jól megírt, a pátoszt, a vallásos misztikát szerencséses elkerülő gördülékeny mondatainak köszönhető.
Ez amúgy talán a legnehezebb az apologetika (hitvédő) műfajban; s ha művészeti alkotásról van szó, még inkább. A szájbarágást, a bibliai üzenetek katekizmus-szerű darálását többségében ugyanis el nem szenvedheti a nagyközönség, esetünkben a mozizók népe. Viszont ez a filmtípus, már persze a műfaj legjava, többször is képes arra, hogy ügyesen kerülje el a csapdát és a nagy erkölcsi-szellemi kérdéseket egyes hétköznapi, mondhatnánk földhözragadt helyzetekbe ágyazza be. Az meg külön érdekes, hogy ettől az egész nem ül le fájdalmasan és sután a „földre”…
Pontosan ilyen film A találkozás. És még a színészek se rosszak, bár közülük, csak hárman ismertebbek és ők sem éppen Hollywood csúcs-celebjei, bár valamit azért már letettek az asztalra.
A Jézust alakító Marchiano mellett Jaci Velasquez énekesnő és a wrestling-bírkózásban „Sting”-néven futó és ott hírneves Steve Borden, mind evangéliumi-kereszténynek vallja magát. Ez a kifejezést némi magyarázatot igényel, hiszen nálunk még a legjobb angolosok is (valamiért) simán „evangélikus”-nak fordítják – félre -az eredeti „evangelical” kifejezést, ami inkább egy gyűjtőfogalom, nem valamiféle felekezet. Az aktívan, a mindennapi életben is természetes módon megélt bibliai elvek szerinti életvezetést jelenti, ami önként választott és nem veleszületett, mondjuk a családi múltat követő vallási hagyomány; tartozzanak követői bár különféle keresztény irányzatokhoz.
E kislexikon részlet után viszont nézzük, miért érdekes a film. Az összezárt helyzetben, étkezés közben egyre mélyebb részletek jönnek elő a színen levők múltjából. Nem véletlenül használjuk a „színen” kifejezést, ugyanis a film kiválóan működhetne színpadi darabként is, ahogy a klasszikus 12 dühös ember, ami filmként indult, majd színpadon kitűnően teljesít azóta is világszerte. A legérdekesebb beszélgetések az említett „Sting” játszotta üzleti cápa, Nick és a házigazda között zajlanak egyébként. Többmenetes összecsapás ez és nem a színész bunyós múltja miatt használjuk a kifejezést. Inkább, mert a „meccs” kimenetele az utolsó pillanatig nyitott. És a tét sem kicsi; enged-e Nick a látszatra kemény és sikerekkel telt self-made man poziciójából vagy a (fogadós szavaival) egy olyan helyen köt ki végül, ahol már felesleges lelkifurdalást érezni a tettei (bűnei) miatt, viszont nincs már számára remény, sem szeretet.
A jó kötésű kemény üzletember a „vendéglátó” – most éppen farmerbe öltözött Messiás – ellenpontja, mind jobban ez jön le. Benne van ő is minden párbeszédben, ami a másik négy gondjainak megoldása ügyében történik, mindig van egy cinikus szava, becsmérlő megjegyzése a Házigazdához, aki mellesleg soha nem „fentről” tekint alá a jelenlevőkre; inkább átérzi a bajaikat és segíteni akar. Nicknek azonban minden ilyen akciónál van egy ellenérve. A legfőbb visszatérően az, hogy ez az egész csak és kizárólag lúzereknek való. Márpedig ő nem akar lúzer lenni. Mégis a végén ő veszíti a legnagyobbat, ezt azért elárulhatjuk a fordulatos történetből.
Mégsem ő maga az ördög. Valaki más viszont az, aki jól felismerhetően ott van ebben az egy éjszakás csatában – de nem az öt ember között, még azt is megsúgjuk. A mégis kissé Madách Luciferére emlékeztető Nick és maga az Isten szócsatája viszont helyenként egés univerzális mélységekig jut, persze úgy, hogy a közönségfilmes műfaj szabályait (pl. nézhetőség, kevésbé elvontság) nem lépi át. De azért kihozza a lehető legtöbbet, mi jelen esetben adható.
Így vagyunk az egész filmmel is; sorsok és választások pergő tempóban, végig a – majdnem – egyetlen helyszínen. Aztán megvirrad, az út újra járhatóvá lesz. De így vagy úgy, már senki nem marad ugyanaz, mint pár órával azelőtt.
//Szerző: Pálfy Gyula//
Article Tags: A találkozás · Bruce Marchiano · Danah Davis · featured · Gibson Bobby Sjobeck · Jaci Velasquez · Jamie Nieto · Jézus · Madison Gibney · Steve Borden
