Moonfall (2022) – Kritika

Ezt most miért kellett? Mondogatjuk ideges szájrángásunkat rejtve, hisz uralkodnunk kell magunkon a civilizáció fennmaradása érdekében. Pedig nagyon nehéz. Mert rég láttunk ennyire rossz filmet. És ez még nem is az a mondat, ami a vetítés sötétjéből kilépve azonmód feljön az emberből…

Még ha ez lenne a legelső filmje Roland Emmerich rendezőnek. De hát ott van a Függetlenség napja, ami a maga idejében nagy szám volt bizony, meg a Hazafi, ahol egész tisztességes jellemábrázolást kaptunk, meg karakteres drámát, hozzá hiteles érzelmeket. Már most szólunk, itt egyikből sincs egy gramm se! Vagy ha nem lett volna elég pénz, az is mentség lehetne. De hát vannak itt látványos űrbéli jelenetek, különösen a Hold belsejében száguldoznak szépen – tehát ez is kilőve. Vagy ha nem lettek volna „rendes” színészek a környéken, mindenki covid-karanténban tartózkodott volna. Vagy éppen sztrájkot vezényelt a szakszervezet?

De hát mégiscsak virítottak egy Halle Berryt és egy Donald Sutherlandot ebbe az egészbe (igaz, utóbbi csak pár percre ugrott be, bizonyára tévedésből), így lett hát nagy nehezen ez a valami olyasmi, ami a mozifilmek iránti elvárásoknak a leges-legalsó határát éppen eléri. És ebben semmi túlzás nincsen…

Nem is az a baj, hogy a történetben mindössze egyetlen valódi ötlet van: a Hold rá akar zuhanni a Földre, aztán kiderül, nem annyira magától. És nem is az, hogy a világvége-filmek összes szokott kelléke felvonul az ostoba és képmutató NASA-tól, az elhízott- bogaras áltudóson át, a vezérszereplők széthullott, majd a vész hatására kicsit helyreálló házasságáig, vagy a bolt-fosztogatós pánikjelenetektől a természeti erők megborulásáig (különös tekintettel az árhullámokra és az égből hulló izzó kődarabokra).

Tudjuk, ezeket mind láttuk már máshol, de legalább e paneleket összekötő párbeszédek lehetnének emberszerűek kissé. És hát a színészek is (az említett kettőn kívüli összes) mutathatna valamit a hajdan méltán többre tartott mesterségből.

A helyzet, amit most felidézünk korántsem magánjellegű. Az ember, ha beül egy vetítésre, előtte készül. Itt-ott előzeteseket néz, rövidhíreket a nagy reményű blockbusterről (miféle szó ez!), közben pár izgalmas snitt feljön benne előételként, előző nap meg a rejtélyes részletek felől kombinál. Aztán premier este látszik, hogy a lassan megtelő teremben hasonló várakozással érkeznek a hasonló ítészek. Oly korban élünk, hogy tudjuk mi várható egy (kicsit is igényes) tömegfilmtől. Vége már a finom esztéták és kiskörúton belüli bölcsész filmtudorok kizárólagos uralmának. Tehát aki eljött, az szigorúan a műfajon belül gondolkodik, ahhoz méri a születendő cikket, s nem Jancsó, Szabó István vagy Antonioni a mérce; lehet nem lesz az már sohasem.

Szóval elkezdődik a történet. Az első tíz perc még érdekes, az űrbeli képeket jó nézni. (Emmerich az amerikai tömegfilmnek ezt a vonását, hogy csakis ütősen, in medias res kell kezdeni, nagyon megtanulta.) Aztán bejönnek az említett figurák sorra és elkezdenek beszélni. Iszonyú szájbarágós párbeszédeket hallunk ekkor, nagyon-nagyon bugyuta jelenetsorokba illesztve, egy pillanatig azt hisszük, ez nem lehet komoly, ez mégiscsak paródia. E ponton bevillan a zseniális Ne nézz fel!, ami ugyanennek a világvégés műfajnak nem hogy paródiája, de menet közben még a drámája is képes lenni egy füst alatt.

És akkor már tudjuk, hogy amit nézünk az nem, nem lesz jobb sajnos. Hiába utaznak fel a Holdra világot megmenteni a „hármak”, akiktől persze ezt rég nem várnák a nagyokosok, a Földön zajló események egészen gyenge utánzatai a műfaj máshol szépen muzsikáló betét-jeleneteknek.

A „rémült menekülés a megvaduló természet és a széteső társadalom viszontagságai között a búvóhely felé” című színes építőelem például a Gerald Butler-féle Greenlandban egész pofásan működik. Vagy például az egyik ős-eredetben, a Deep Impactban, a vész árnyékában újraépülő családi kapcsolatok, a mély érzelmek utáni elementáris vágyakozás a halál árnyékában – na aztán az megragadóan hiteles. Itt mintha ezekből egy kicsi jelen „akarna” lenni. De távolról sem megy.

A világmegmentős záró jelenetnél, a Hold belsejében, még reménykedünk. Ez ugyanis lehetne Emmerich diszkrét főhajtása önnön munkássága előtt, melyet a szórakozató/ijesztgetőiparban eddig eltöltött; egy pici önfényezés miatt szavunk se lenne igazán. De legalább ne jönnének ki a szereplők száján olyan silány mondatok, melyeket szegény Halle Berry biztosan kitöröl majd életműve portfóliójából. Őt tényleg sajnálja az ember. Úgy téblából ebben a filmben, mint odatévedt NB1-es focista egy községi krumplikupában. Mélyen megalázó ez a film az ő kvalitásaihoz, talán már veri a fejét a falba, hogy elvállalta.

Végül csak egyetlen kívánságunk van, ha lehet. Reméljük, e filmtermék előállítói közül sokan – és mindenek előtt a párbeszédek írói – némi lelkifurdalástól vezéreltetve majd átutalnak egy csinos hányadot a gázsijukból, valami jótékonysági alapnak. Aminek köze sincs a filmekhez.

//Kritika: Pálfy Gyula//

A 15 legpusztítóbb katasztrófafilm, amit vétek lenne kihagyni