Megbocsáthatatlan (The Unforgivable, 2021) – Kritika

Mély. Felkavaró. Olyan, ami napok múltán is eszünkbe jut.  E három állítással meg sem közelítjük a Megbocsáthatalan félelmetes erejét, mert a film annyira jól sikerült, hogy nehéz fogást találnunk rajta. Ha most étterem kritikusok volnánk, sok Michelin csillaggal a helyszínre érkezve – máris nyílna egy decens bőr aktatáska és elégedetten asztalra simítanánk párat a híres elismerésekből. Amit persze Oscarokban mérnek ebben a műfajban, de ha rajtunk múlna persze…

Hol is kezdjük? Nehéz mit mondani, mert annyira egyben van a dolog. Ruth (Sandra Bullock) most szabadul a sittről, húsz évet ült emberölés miatt. Persze egy másik világ várja kint, várható mi történik majd: megbélyegzés, gyanakvás, elutasítás, hisz rendőrgyilkosságért ült, a helyi seriff halt meg, miközben őt meg a húgát akarta kilakoltatni a hatóság. A pofonok rendre érkeznek is; hajléktalanszálló és halbelezés az üzemben, meg óraműszerű számonkérés a pártfogótiszt részéről. Úgy tűnik előre számolt mindezzel; a „megbocsáthatatlan” bűn ráég örökre, bárhol kezd bármibe, utoléri az eset híre és minden induló emberi kötődésnek máris annyi. A jó öreg Jean Valjean az előképe e figurának, ő is csaknem ennyit ült, a szabadulás utáni is hasonlókban részesül. De a francia fegyenc legalább beleszaladt valakibe, aki bizalmat szavazott neki –  innét indult a világhírű katartikus fordulat. Ruth ilyen nagyformátumú mentort nem talál, több apró empatikus hatás azonban eléri őt is, így kerül lassacskán közelebb élete fő –  talán egyetlen – céljához.

Bullock viaszsima szoborarca nem véletlenül a film fő védjegye. Tökéletes pajzs ez a „fegyencedzett” karakterhez, amit néhány keserű ránc még inkább hitelesített volna.

Ez talán a film egyetlen hibája, ami (a sajnos egyértelmű) botox miatt látható; végül is nem sok… Az eddig is meglepő átváltozásokra képes színésznő tehát inkább belülről hozza a szenvtelen túlélőgépet, a valóságos lélektani Terminátort vagy női John Rambot, akit nem a vietnami harctér, hanem saját tragikus múltja tett tönkre, s emiatt mutat jellemző poszt-traumatikus tüneteket.

A szigorúan magánykedvelő Ruth azonnal lefagy vagy éppen ütni kész, ha betéved valaki az intimszférájába vagy a cuccaihoz nyúl. Ütik persze őt is, de tűri, ahogy az egész sanyarú létet, mert a küldetés élteti van: megtalálni tőle elszakított kishúgát. Erről fantáziál titkos naplójában, emiatt tér vissza a gyilkosság színhelyére, kettejük volt családi házába, ahol az új lakó segít megtalálni örökbeadott testvérét. Persze a nevelőszülők nem akarják megzavarni furcsa rémálmokkal küzdő tehetséges zongorista lányukat, s ő sem emlékszik az ötéves koráig őt nevelő nővérére, sem arra, ami történt. A lelőtt seriff két fia viszont nem felejt és máris szörnyű bosszút forral.

Ennyi a történet. Egyszerű és leszámítva egyetlen csavart (de aztán az nagyot üt!) szinte előre kiszámítható. S ez mégiscsak a mesterművek jellemzője; nem díszítenek túl, nincsenek üresjáratok, el nem varrt szálak. Meg sallangok, a kidolgozás azonban remekbe szabott.

A tehetséges német Nora Fingscheidt első angol nyelvű nagyfilmjének egyik kiváló eszköze a képkompozíciók és a vágások. A legtöbb jelenetben gyors flasbackek váltakoznak a jelenidővel, melyek olykor álomszerűek, máskor traumatikusak, de a két főszereplő (Ruth és húga Kate) belső állapotát minden kiejtett szónál inkább elénk állítják. És ez a jó film műfajában. Sőt éppen az ilyen eszközök teszik a befogadó számára maradandóvá a néznivalót a súlyos drámai lenyomat mellett. És még nem is szóltunk e precízen megkomponált aláfestő zenéről, mely éppen nem dagályos, viszont szépen alátámasztja az adott jelenet, s így hitelesíti azt.

A hömpölygő, majdnem megszakítatlan monumentális dallamfestészet, a dinamikus vágástechnika és a gyakori közelképek ismert előnye, hogy nincs szükség hosszas párbeszédekre; így hat egyben az egész, mégpedig nagyon.

Minapi hazai példája ennek a remek Kiss Hajni első nagy rendezése, a Külön falka, ahol közelképek, a kevés beszéd és a hangulatok kevercse szintén nagyon működik. És a lepusztult/durva környezet tudatos használata. Látjuk ezt az iparvárost (Seattle) olyan utcákat, benne olyan emberekkel, amit (naivan) nem is feltételeztünk volna a világ, egy darabig még elsőszámú nagyhatalmában, legalábbis nem ekkora mennyiségben.

És még valami a végére. Fontos kiemelnünk, hogy mindkét említett rendező: nő. És ez tényleg nagy előnye munkáiknak. Talán erős pozitív diszkriminációnak tűnik, mikor erről írunk, ami ma, több, mint kényes dolog, de esetükben teljes tudatossággal tesszük. Hogy miért?

Mert az említett filmes elemek használatán túl, igenis érzékelünk valami alig megfogható, de jól érzékelhető pluszt, ami a direktorok mozgatta jellemek finom árnyalását sajátos megvilágításba helyezi.

Mesteri például Sandra Bullock alakítása mellett a seriff kisebbik fiának (Will Pullen) jellemfejlődése – illetve lépülése – ahogy az egymást követő hatások vektoraként sodródik mind lejjebb; előbb gyűlölet, aztán a keserű erőszak. Pedig a történet kezdetén ő volt a józan, megbízható arc a két árván maradt seriffgyerek közül.

Jól tudjuk, a női szem minden apró részletre fogékonyabb – és nagyon úgy tűnik ez korántsem csak ízléses lakásbelsők és a változatos ruhatár esetében jön kifejezetten jól az emberiségnek. A sajátos látásmód és empátia jelenléte ott van pár apró gesztusnál és arcjátéknál, amelyek (gondoljuk) nem véletlenek. De nagyon jó, hogy ott vannak, mert ezektől e filmek nem lesznek propagandaízűek, hanem maradandó alkotások.

A világ nagy. Értelmezni benne a jelenségeket, mondjuk a művészet nyelvén, lehetne akár többféle nézőpontból is. Csak ne kelljen a kukába dobni a régi meglátásokat az érkeők miatt.

//Kritika: Pálfy Gyula//

Hatalmas siker Sandra Bullock új filmje, a Megbocsáthatatlan!