A világ legrosszabb embere (2022) - Kritika A XXI. századi posztmodern kori társadalmak egyénének két legnagyobb feladata, euforikus vagy éppen csalódást keltő mérföldköve a pálya- és a párválasztás. Ezen két döntéshozatal és a megelőző próbálkozások általi fejlődésfolyamatok végcélja az önmagunk kellő ismeretén alapuló felelős választás, amely leírva egy komplett képletet alkot, viszont ezt a realitás rendszeresen felülírja. Joachim Trier Oslo-trilógiájának záró darabjával az említett problémákat viszi képernyőre egy 30 környéki nő és egy 40-es évei vége felé járó férfi közös útján keresztül, a krízisek súlyához kellő komolysággal és humorral, egy modernista alkotás keretein belül. A cannes-i filmfesztivál legjobb színésznő díját bezsebelő Renate Reinsve, Julie szerepében egy pályaváltogató, bizonytalan, szerelmes nőt alakít, akire instabil lelki háttere miatt elképesztő súlyként nehezedik a kanyarban lévő gyermekvállalás. Párja, Aksel (Anders Danielsen Lie) korkülönbsége miatt is a családalapítást várja, azonban hamar észlelik a kettejük különböző problémáiból adódó konfliktusok jelentőségét, amelyek orvoslásának kísérleteit láthatjuk kiváló színészi alakításokkal tűzdelt történetükön keresztül. A világ legrosszabb embere nem csupán egy átlagos romantikus film, hiszen képes a műfaj problémaköreiből kilépni és a bevett megoldás helyett egy jóval mélyebb, emberibb és problémaorientáltabb melodráma bontakozik ki a képernyőn. Eleinte felfedezni vélhetjük a történet romantikus-komédia jellegét, azonban ez csak ízléses, kicsit sem túlzó mértékig van jelen, egy idő után pedig romantikus drámává alakul. A film erőssége, hogy a jól felépített karakterek és azok szociális hálója a realitás pallóján egyensúlyozva egyszerre nyomasztja és szabadítja fel a nézőt, ugyanis bárki könnyen ismerős környezetben találja magát a kellemetlen családi vacsora, vagy egy frissen megismert ember meglepően kellemes társaságában. Az életszerűség teszi varázslatossá és drámaivá a filmet és készíti elő a kellemetlen szembenézést, hogy mint nézők, akármennyire is tudunk vagy nem tudunk azonosulni bizonyos cselekedetekkel, valószínűleg mi sem hibáznánk jóval kevesebbet hasonló helyzetben. Ezen effektus Julie tetteit kíséri végig: problémáit magunkénak is érezhetjük és nem is, döntéseit olykor mélyen elítéljük, olykor pedig azt érezzük, hogy mi is azt tennénk: ezen tényező és a film realizmusának összekapcsolódása alkotja azt a különös filmélményt, amelyet a szinte folyamatos krízishelyzetet övező pillanat-romantika, pár vicc, néhány anti-pc beszólás, vagy éppen a legnagyobb veszekedést követő kibékülés koronáz. A jó párszor dedramatizált modernista környezet mellett a posztmodern film bizonyos elemeire is felfigyelhetünk, emellett a történet korspecifikus: egyszer csak azt vesszük észre, hogy a főszereplőre, egyúttal a nézőre ömlik annak terhe, hogy mennyiben változtak meg a családalapítási szokások csupán eggyel előző generációhoz viszonyítva. Az életközepi válságra adott frappáns, drámai válasz Julie története, aminek egyetlen, de hatalmas tétje, hogy főszereplője képes legyen válaszolni saját kérdéseire, ezáltal kilépve az útkeresés véget nem érő ördögi köréből. Ki a világ legrosszabb embere? Mindenki és senki teljes szuperpozícióban. Amíg nem látsz magad előtt egy teljes életet, nem vagy képes megítélni, ha pedig látsz is belőle részleteket, nem tudod, hogy egy ember rossz döntése milyen irányba tereli őt. Nincsen legrosszabb ember, mert rossz sincs, se jó: a szubjektív jóra való törekvés van, majd döntés, utána pedig konklúzió. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2021/11/23/top-10-drama-az-1980-as-evekbol/