Mátrix: Feltámadások (2021) – Kritika A Mátrix-filmeket mindig a kettős érzés jellemezte, leszámítva a kult-műalkotásként funkcionáló első részt. A negyedik rész is az azt megelőző kettő örökségén kíván túllépni és szeretne kikötni a forrásnál a nosztalgiázáson túl, de a megoldás nem felhőtlen. A kettős érzést ezúttal az érdekes koncepció problematikus megoldással való ötvözése keltheti, na de akkor jól vagy rosszul sikerült? Lana Wachowski ezúttal testvére nélkül vágott neki a munkálatoknak, célja pedig a számára legfontosabb és legjobb karakter – Neo – újraélesztése. Az alaphelyzet, hogy egy olyan világot szemlélünk nézőként, ahol Neo és Trinity találkoznak, de nem ismerik egymást. A férfi egy játékfejlesztő, akinek napjai a traumája feldolgozásával telnek: az általa megalkotott kiválasztott alkotója fölé nőtt, míg ő egy képességek és szociális kapcsolatok nélkül maradt senki, aki felhőkarcolók tetejéről próbál leugrani pár pohár bor után, mert azt hiszi, hogy repülhet. Trinity pedig nemcsak nem hallgat nevére, hanem kétgyermekes családanyaként éli mindennapjait és próbál Neoval beszélgetni egy kávé közben, ha éppen sikerül leráznia férjét. A Mátrix-rajongók fájó szívvel szemlélik az alaphelyzetet, egészen addig, amíg fel nem tűnik egy egészen más kinézetű figura, mint azt megszokhattuk, mégis Morpheus-nak hívja magát. Egy csapat segítségével elszántan keresik Neot és tudatni szeretnének vele valamit, ami megváltoztathatja életét. A Feltámadások erőssége, hogy jó ideig képes metaszinten – és azon kívül is – ízlésesen reflektálni a korábbi Mátrix részekre, amely humorforrásként is szolgál, viszont egy ponton, az eredeti kontextust elhagyva felesleges, öncélú fan service váltja a kellemes nosztalgikus érzést, amely a második és harmadik rész színvonalát idézi. Természetesen a film próbál válaszokkal szolgálni a komoly változások mikéntjére, de az olykor unalmas cselekmény a Feltámadások és az azt megelőző rész közti űrt sem képes konzekvensen feltölteni. Sőt előfordul, hogy a felmerülő kérdéseket lesöprik az akció kedvéért, vagy egyszerűen egy gyenge válasszal tudják le, az ahhoz méltó komplexitást nélkülözve. Az egyik legfontosabb kérdést is boncolgatja a film, amely miatt is érdemes a rajongóknak megnézni: a kiválasztott, Neo ereje és gyorsasága mennyire kapcsolódik tudatállapotához és a szociális kapcsolataiból következő mentális egészségéhez, mennyiben függ mindez Trinity-től? Erre kielégítő módon képes választ adni a film, habár annak tartalmi jellege vetheti fel kérdések tömkelegét, amelyek elsősorban a rendezőt ostromolhatják. Ez következik abból a súlyos hibasorozatból, amely a felsőbb, spirituális-gondolati kérdéskört boncolgató első rész folytatásait igazi hollywoodi akciófilmmé züllesztette, ezúttal pedig a két főhős kellően kiaknázatlannak vélt szerelmi szálát kezelte hasonló érzéketlenséggel. Ezen kívül a politikai állásfoglalás ziccerét sem lehetett kihagyni, így még egy oda nem illő képsor gyarapítja az amúgy is méltatlan válaszokkal tűzdelt filmet. A film legutolsó pillanatig tartogatott gyenge csavarja, amelyet az előzetesben már sikerült lelőni, egy újabb érv a filmet körülölelő alaptalan népszerűség ellen, viszont hibái ellenére egy valamit kiválóan képes megjeleníteni: a kiválasztott mindennapi életét jellemző traumatizáltságot, amely a mátrixból való kilépést, ezzel pedig képességei elvesztését követte. Habár a megelőző két rész szellemiségét nem teljesen sikerült túlszárnyalni, a koncepció és a környezet kellemes újításnak bizonyult, így súlyos hibáival együtt is ajánlott a rajongóknak. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2021/04/16/lmbtq-karakterrel-bovul-a-matrix-univerzum/