Pókember: Nincs hazaút (2021) – Spoileres kritika

Hogyan jött létre a Pókember: Nincs hazaút? A Pókember történetének kétféle feldolgozása a hős és az átlagember közti távolságot szemléltette, amely szerethető filmeket eredményezett, de nem volt képes a végtelenségig azonosulható karaktereket megformálni, leginkább a szuperképesség és az abból következő dilemmák nyomán. A legújabb széria erre tett kísérletet és pozicionálta a szuperhőst karnyújtásnyira akárkitől és vált elég kommersszé, hogy a moziterembe ülők közül képes legyen bárki magára képzelni a pókjelmezt. A Marvel előre tervezett, és modellezte le a karaktert, akiből egy Bosszúállók: Végjáték kaliberű multiverzumot kíván létrehozni, amely jó döntés abból a szempontból, hogy a Tom Holland által megszemélyesített Pókember egyedül képtelen lenne elvinni a show-t. Tobey Maguire és Andrew Garfield visszahívásával, a Baljós Hatos felélesztésével egyértelmű cél a mozivászonhoz csábítani az MCU-Pókemberből kiábrándultak közösségét. Vajon együtt képesek lesznek ötvözni mindazt, ami miatt szeretjük Peter Parker történetét, vagy a megkérdőjelezhető koncepció felemészti főhőseit?

Miután közszemlére került Pókember valódi kiléte, a szuperhőst komoly dilemmába sodorja a közélet, mert a média folyamatos karaktergyilkosságai és a körülötte kerekedő botrány kezdi ellehetetleníteni saját, valamint barátai lehetőségeit és jövőjét. Peter felkeresi Doctor Strange-et és megkéri, hogy hajtson végre egy olyan varázslatot, amely kitörli nevét a köz emlékezetéből, azonban a varázslat rosszul sül el, ennek hatására különböző univerzumok ikonikus karakterei kezdenek megjelenni az MCU-ban.

A film egyik legnagyobb hibája magában a konfliktus részleteiben keresendő, a Tom Holland-féle Pókember megint elszúr valamit, de ezúttal valójában a felelősség nagy része megoszlik Doctor Strange-el. A helyzet kialakulása is megdöbbentően gyermeteg, a bölcs szuperhős egy meggondolatlan gyermekké válik pár perc erejéig, csakhogy kijöjjön a lépés. Ezt követően – az előző részekhez megszólalásig hasonlóan – egy nagy adag felelőtlenségsorozat következik, ami ettől a karaktertől már három filmen keresztül is sok, de ezúttal változik valami.

A Nincs hazaút unalmasabb és átgondolatlanabb elején kívül a film egyik legfontosabb pontja, amikor megjelenik a másik két Pókember, itt nagyon könnyű elszúrni a filmet, kizökkenteni a nézőt, viszont ennek megoldása kifogásolhatatlan. A bizonyos jelenet képes a meglepődés és a nosztalgiafaktor kellemes elegyét nyújtani, amely a humorral és a meghittséggel ötvözve nem hagy hiányérzetet.

A Pókemberek cselekménybe és dialógusokba való olvasztása is Jon Watts rendező tisztes helytállását feltételezi, amelynek következtében a film olyannyira válik szívmelengetővé, majd rideggé, hogy segít elfelejtetni a gyenge kezdést és az alapkonfliktus bugyuta létrejöttét.

A nagy felelősség végre valós következményekkel jár, ami elől nem lehet elmenekülni, vagy a legjobb esetben is csak sérüléssel: ezt már nem lehet elviccelni, elkomolytalankodni, ahogyan az előző két filmben történt. Ez is magyarázza, hogy mi volt a baj eddig Tom Holland tét nélkül röpködő Pókemberével, és miért kellett neki ez a hatalmas változás. A sebesülés az, amely az azt követő katarzis során képes a három Pókembert egyenlő szintre emelni és valódi szuperhőssé változtatni a Tom Holland által megformált karaktert.

A nem várt pozitív változás mellett a film gyengébb pontjai a médiacirkuszt követő tömegjelenetek, amelyek egy gyenge zombifilm hatását keltik, irrealitásuk mértékével pedig már idejekorán kizökkentik a nézőt. Ezt hivatott ellensúlyozni MJ és Ned, olykor meglepő, olykor kiábrándító próbálkozásokkal, de kétségtelenül színesítik a cselekményt és osztályrészük van a harcban.

A másik két Pókember megjelenése megidézi azt a történetelemet, amely az MCU szuperhősének kijárt, és végre nem marad valós ár megfizetése nélkül a baklövések sorozata, az ebből következő dráma pedig képes ugyanarra a pódiumra emelni Tom Holland Peter Parkerét, mint amin a többi már eleve helyet foglalt.

A Pókember-rajongók számára a nosztalgiafaktor kellő mértéke adott, ha Andrew Garfield vagy Tobey Maguire a kedvenced, akkor sincs sok esély a csalódásra, ha pedig még több filmre vágynál Tom Hollanddal, akkor várd meg a stáblista után következő jeleneteket.

//Kritika: Csuka Gergő//

Tom Holland elmondta, milyen nehéz volt “nyeszlett” testét csúcsformába hozni legújabb filmjében