Clifford, a nagy piros kutya (2021) – Kritika

Ha a szülő a karácsonyi mozidömpingnél a pénztár előtt töpreng, akkor egy Disney-Pixar filmet fog választani nagy eséllyel, ugyanis a jogosan szerzett hírnév kevésbé okozhat csalódást, filmjeik felnőtt és gyermek számára is élvezetesek, tanulságosak. A két stúdió kooperációja tendenciózusan játszik rá, hogy betöltse azt a teret, ami egy évtizeddel ezelőtt még nem volt kiaknázva: felnőtteknek (is) szóló tartalmat csomagoljanak gyermekek számára érthető és élvezhető filmformába, ezzel mindkét réteget megnyerve. Az élőszereplős Clifford nem ezen stúdiók terméke és ez meg is látszik, ugyanis számos problémát felvet a története és annak közlési módja, amely mintapéldája az animációs filmet érintő, 2000-es évek végén elinduló korszerűsödési folyamatok szükségességének.

A történet Emily-ről szól, aki az új iskolába való beilleszkedés nehézségei miatt szomorú, majd egy nap rátalál egy piros kiskutyára. Nem viheti haza az apró boldogságforrást, azonban az belemászik a táskájába, majd később bújik csak elő, nagy meglepetésre. A szomorúság lehető legegyszerűbb esszenciája – a könnycsepp – változtatja a kis piros kutyát egy éjszaka alatt óriásivá, ezzel önmagában megszülve a konfliktust. A karakterek és szerepük látszólag nem igényelt hosszabb ötletelést a készítőktől, azt kapjuk, amit egy gyengének mondható mesefilm szokott nyújtani.

Ez önmagában már egy kisebb probléma, hogy elveszi a történet komolyságát és mélységét, emellett egy – a filmet végigkísérő – nagy hibának a tünete.

A probléma megértéséhez tudnunk kell, hogy mért szeretjük a meséket, mert ennek értelmezésénél csúszott félre a Clifford. Az azonosulható hős fejlődése és útjának végigkísérése egy mély lelki folyamatot indít el bennünk, amelynek megtapasztalása, vagy újra átélése rendezi vagy erősíti értékrendünket. Optimális esetben ezt egy reális, vagy a valóság paramétereit másoló környezetbe helyezve élhetjük át és érthetjük meg tanulságát. A mesefilm címszava alatt semmiféle érv nem indokolja, hogy a cselekmény, a karakterek és minden egyes szereplő a gyermeki képzelőerővel álljon egy színvonalon, ez csupán lustaság eredménye. Bármely szereplő, aki megjelenik a képernyőn, Emily-hez viszonyítva válik bármivé, amely hamisság kizökkent a filmből, egy idő után pedig azt érezteti, mintha egy álomban játszódna a történet.

A Clifford cím megtévesztő lehet, ugyanis a gyermeteg forgatókönyv, amely az egyediség szikráját sem mutatja, mintha előbb kész lett volna, minthogy főszerepbe került volna a nagy piros kutya. Ezen élmény annak az effektusa, hogy számtalanszor láttunk már ehhez hasonló, az égvilágon semmit nem mondó történetmesélést, amelynek középpontjában valami aranyosság áll, csak nem feltétlen ezekkel a szereplőkkel. Valószínűleg a kevésbé, de valamennyire azért mégis ismert mesefigura kiválasztását adaptációra az üzleti érdek befolyásolta, mert ismert szereplő nélkül egy ilyen gyenge történetet nem is lenne érdemes elkészíteni sem anyagi, sem bármely más szempontból. Ha pedig mégsem ez lett volna a cél, akkor még tragikusabb a helyzet, ráadásul a mozikban az Énekelj! 2, az Encanto és még a Hibás Ron is konkurensének tekinthető.

Ezen óriási hibasorozat mellett egyetlen tényező maradt, amely tovább ronthatja a film presztízsét: ez pedig a tanulság.

A film elején megjelenő alapállítás a következő: a varázslat körülvesz minket, csak tudni kell, hogy hol keressük. A film keresésre buzdít, miközben Clifford a véletlen miatt került Emily-hez, ráadásul a varázslat is egy mindennapi környezetben történt. Így konklúziónak megmaradt, hogy várjunk a varázslatra, majd ha az eljön, akkor segít a helyzetünkön, ráadásul az egész kaland értelme sem volt kellően megjelenítve. A varázslat lényege, hogy míg a külvilágon változtat, belül alakítja át a főszereplőt és olyan jellemvonásokat, vagy mélyen rejtőző képességeket hoz a felszínre, amelyek már eddig is ott voltak. Sajnos ennek nem sikerült kellő mélységet adni és lehet, hogy ez nem is volt cél.

Mindemellett hatalmas ziccert kínált fel a témaválasztás, így akár lehetett volna szó a felelős állattartásról, de ugyanúgy, ahogyan a többi szereplőnek, Cliffordnak is csak Emily-hez képest voltak érzései és igényei, emiatt a mélyebb gondolatok lehetősége hamvában elhalt. A cukiságfaktoron kívül más szerepe nem volt Cliffordnak, egy eszköz volt csupán az emberek boldogságáért a filmben, azon kívül pedig egy véráldozat a semmitmondó film profitéhes készítőinek oltárán.

//Kritika: Csuka Gergő//

A “Clifford kutya” mese LMBTQ-karaktereket kapott