El a kezekkel a papámtól! (2021) – Kritika

Dobó Kata első filmjének – a Kölcsönlakásnak – sikertelensége után ezúttal második, rendezői székből irányított próbálkozása kerül a mozikba. Nagy fába vágta a fejszét, ugyanis egy mesés történetet kíván képernyőre vinni a musical eszközeivel és próbálja elkerülni az újabb bukást, amely a műfajt kísérti pár üdítő kivétellel. Kálomista Gábor producer újabb baklövését láthatjuk képernyőn, vagy mégsem?

Apa és lánya még nem tették túl magukat a veszteségen, amit az anya halála hozott, feldolgozásképp Dorka a padlásra jár fel édesanyja dolgai közé, András pedig készül egy stabilitást hozó házasságra. Így érkezik a cselekménybe Viola (Pálmai Anna), a leendő házastárs, aki fenekestül forgatja fel a család életét feszültségkeltéssel, a néző ízlését pedig karakterének egyszerűségével. A házon belül meghúzódó harc konklúziója: a kislányt táborba kell küldeni, hogy kicsit átgondolja tetteit és visszafogja képzelőerejét. A házasságra készülő András azonban rögtön beleszeret a táborvezető Eszterbe (Csobot Adél), ezzel Violát kétfrontos háborúra kényszerítve.

Nem kertelek: a karakterek valami borzalmasak.

Dorka karaktere a legmélyebb, amely egy mese szempontjából elégségesen van kialakítva, azonban mindenki más formája hozzá viszonyulva válik élesebbé, önmagukban nem vesznek fel értéket a skálán. Ez azért probléma, mert lehet, hogy a kislány lelki világát leírja, de az arra való gyógyírt nem képes megjeleníteni, leginkább mert elvicceskedi a traumát és mert nem is volt célja a feldolgozása, helyette inkább hallunk pár dedramatizáló dalt Csobot Adéltól és a többiektől.

A karakterek végtelenül egyszerűek: Andás, aki nőt keres, de nem tudja milyet pontosan, Viola, aki pénzt keres és Eszter, aki szerelmet keres. Ezen motivációk irányítják a főszereplőket és ezeket nem is képesek meghaladni, ami valóban arra vall, hogy egy fiatal kislány képzelőerejének szüleményei. Ha bárkire is ránézünk, egyből tudhatjuk, hogy vagy jó, vagy rossz karakter, ami rendkívül káros konklúzió felé vezetheti a nézőket: nekem semmin nem kell változtatnom, ugyanis ha valakire rávetítem, hogy ellenem cselekszik, akkor elég kitagadni őt és probléma megoldva. Már közhelynek számít, de a készítők valószínűleg elfelejthették: a valóságban semmi sem fekete-fehér.

Az El a kezekkel a papámtól! alapvetően egy élőszereplős Hamupipőke inspirálta történet akart lenni nagyobb változtatásokkal, viszont Kálomista Gábor és Dobó Kata gyártósoráról valami teljesen más gördült le.

A valósággal való viszony megtörése önmagában nem baj, sőt előnyére válhat ez egy filmnek, ha amögött tartalom van és kíván valamit mondani, esetleg tanulságot szeretne közölni. Ezek közül egyik sem jellemzi a filmet, ugyanis a halott anyát gyászoló Dorkát a forgatókönyv és a formátum nem engedi szomorúnak lenni, helyette az elfojtás börtönébe kergeti. Az egyetlen, érzelmek feldolgozásának igényéért és az apjáért könyörgő sikoly a musical-rész, amikor színjátszás helyett inkább eléneklik az érzéseket. Így tesz az Eszter karakterét megtestesítő Csobot Adél is, aki ha nem venné észre a néző, hogy ő a jó karakter, a biztonság kedvéért szinte mást nem csinál mindvégig, mint mosolyog. A hibátlan, vagy színtisztán gonosz karakterek és az egyszerű cselekmény miatt a tanulság nem megjeleníthető, így annak hiányát egy olyan romkom részlettel pótolják, amely nyílt támadás a magyar filmművészet és a jóérzés ellen.

Ezt a filmet nem is lehetne elspoilerezni, annyira kiszámítható és nívótlan, azért csak annyit mondok: esküvő a templomban. Nem tudjuk ki kivel, de a zsigereink tiltakoznak a potenciális klisékolosszus szentélye előtt, ahol jóérzést és a celluloidot égetnek, amikor egy kislány borzasztó drámáját kéne valahogy képernyőre vinni, vagy legalábbis egy kis tanulságot.

Az egyetlen pozitívum – mert a teátrális színjátszás sem mondható annak – a látványvilág, azonban az abba csomagolt tartalom erősebben befolyásolja a színvonalat és bosszankodással feledteti a gyönyörű színeket és fényképezést.

A tartalom helyét így a gonosz mostohával való rivalizálás, a dráma helyét a musical, a katarzis helyét pedig a kliséktől érzett apátia veszi át. Ha valaki pedig szeretné képernyőn látni a mesék által tanított tanulságokat, akkor meg fogja nézni az eredetit és véletlenül sem gyötri magát a reálisnak tűnő irreális köntösbe csomagolt, tanulságmentes kliséhalmazzal, mert ez 2021-ben nem újat jelent,  hanem hatalmas visszalépést.

//Kritika: Csuka Gergő//

A 20 legbénább magyar filmcím fordítás