Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife, 2021) – Kritika A Szellemirtók első és második része idejekorán kultfilmmé vált, amely későbbi feldolgozásokat, folytatásokat feltételez. A 2016-os reboot női szellemirtós gyenge koncepciója egy teljesen más irányú újragondolást előlegezett meg, amely nem gyalázza meg a nosztalgiaérzést és nem akarja elfelejteni a világhírű első két részt. Így jöhetett hát létre a már korábban elkészített és a vírushelyzet miatt közel másfél évet a fiókban porosodó jogos örökös, amelyet Jason Reitman – az eredeti Szellemirtók rendezőjének fia – vitt képernyőre. Egy egyedülálló anya két gyermekével, Trevorral (Finn Wolfhard) és Phoebe-bal (Mckenna Grace) a frissen örökölt birtokukra költöznek Summerville-be. A nemrég elhunyt Ivan Spengler házában élő leszármazottai egyre több összefüggést kezdenek kideríteni nagybácsijuk egykori kilétéről, szellemirtó múltjáról, majd a rájuk hagyott felszereléssel és tehetségükkel újraélesztik örökségét. Az alaptörténet egyszerűnek tűnik, viszont a megvalósítása miatt lesz élvezhető és magával ragadó, ugyanis láttunk már ehhez hasonlót Hollywoodban, mégis képes beszippantani a nézőt és felszínre hozni a franchise-hoz kötődő kellemes emlékeket. Látjuk a szellemirtók újraéledését, találmányaiknak újrafelfedezését és mindez egy olyan misztikus, rejtélyes, Stranger Thingshez hasonló köntösbe van csomagolva, hogy a folyamatos, apránként adagolt feszültséggel szervesülve a nosztalgia magas fokát képes megtestesíteni. A rendező nem titkolt célja volt széles spektrumú közönségfilmet készíteni és ezt megfelelő színvonalon véghez is tudta vinni, ugyanis a fentebb említettek mellett telepakolta a cselekményt teljesen véletlenszerű, olykor helyzetkomikumon alapuló viccekkel, így felnőttek és gyermekek is egyszerre találhatnak szórakozásra. Az örökség gyenge pontjait leginkább a kiszámíthatóság gyakran használt elemei, a klisék képviselik, valamint felfedezhető pár ellentmondás is a cselekmény jelentéktelenebb részletein belül. Ezen kívül a film vége felé már lehet egy kicsit olyan érzésünk, hogy túl sok mindent akar egyszerre elbírni a történet és bizonyos részletei már irreálisnak tűnnek az addig felvázoltakhoz képest, valamint erősségükhöz viszonyítva túl nagy erőket szeretnének legyőzni fiatal főhőseink. A nosztalgiafaktorért az első két film szellemirtóinak visszatérése is felelős, ami már kicsit túlzásnak is tekinthető, viszont kedveskednek pár jelenettel a stáblista után is a rajongóknak. Amellett, hogy karaktereihez képest túl sokat vállalt magára Az örökség, sikerült hibáit ellensúlyoznia a film szövetének minden pólusát átjáró nosztalgiával és üdítő dialógusai keltette érzelmekkel. Méltó folytatásává vált Jason Reitman próbálkozása az apja által felépített alapoknak, így rajongók számára kötelező film, emellett egy olyan popcornmozi, amely után nem a bűnös élvezet érzésével fogod elhagyni a mozitermet. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2021/10/20/top-30-a-legjobb-filmek-1980-es-1995-kozott/