Kisemberek nagybetűs drámája | Stillwater (2021) – Kritika

A Stillwater a könnyed thriller és a beszédközpontú dráma elegye. Végig ragyogó előadásokkal rendelkezik a főszereplő Matt Damontól kezdve az összes mellékszereplőkön át. Bár nem képes odaragasztani a párnánkhoz izomból, hisz a több mint kétórás játékidő elbírt volna egy-pár vágást, mégis azt mondom Matt-et rég láthattuk ennyire kifinomult természetességgel és alázattal átadnia magát egy szerep kedvéért.

Bill Baker (Matt Damon) egy munkanélküli olajfúró torony munkatársa volt, jelenleg építőipari munkákból tartja fenn magát. Felesége öngyilkos lett, lányát Allisont ( Abigail Breslin: Család kicsi kincse) pedig többnyire anyai nagyanja Sharon nevelte, mivel Bill drog és alkoholfüggő volt, ki börtönbe került anno. Bill gyakran repül Franciaországba Marseilles-be, hogy meglátogassa Allisont a börtönben, aki egy olyan gyilkosságért tölti már öt éves börtönbüntetését, melyet nem ő követett el. Amikor egy diák elmondja professzorának, hogy hallotta, hogy egy Akim nevű srác (Idir Azougli) eldicsekszik valakinek, hogy halálra késelt valakit, és megúszta ezt a több évvel ezelőtti ügyet. Allison mikor erre rájön levelet küld apjával az ügyvédjének, hogy segítsen neki az ügyet újratárgyaltatni.

Mivel ez nem jön össze, Bill maga kezd nyomozni lánya ártatlanságának ügyében, és így kerül közelebbi kapcsolatba a szingli színházi szinésznővel Virgine-vel (Camille Cottin). Szimpatikusak lesznek egymásnak, Bill nyelvi nehézségei miatt pedig elkezdik a közös nyomozást. Így már huzamosabb időt marad Marseille-ben, szobát bérel a nőtől, és megpróbálja megtalálni Akimet, kinek DNS-ét összehasonlítva megoldódna az ügy.

Tom McCarthy rendező az elismert Spotlight-ot is irányította, most egy kevésbé kusza darabbal próbálja kitölteni a meglehetősen hosszú futamidőt -2.20 perc- ,melyet elég egyszerű követni. Így sajnos sok helyen csak sodródunk szereplőinkkel, és nem tudunk kellőkép feszültséggel töltve átélni az adott szituációt.

Az is igaz, hogy mivel ez nem egy pörgős darab, valójában a direktor ügyesen képes navigálni, illetve inspirálnia szereplőit, ezáltal roppant közvetlenné és szimpatikussá válnak számunkra.

Még Camille lánya a kisiskolás Maya (Lilou Siavaud) is olyan előadást nyújt, mellyel nem csupán Bill kérges szívét képes megnyerni, de számunkra is kifejezetten bájossá válik nagyon rövid időn belül. A film történetének középpontjában egyértelműen a kétértelműség áll, azonban a narratíva nagyon megkönnyíti a befogadást.

Ami még érdekes és ritka, hogy minden szereplő képes egyenletesen nagyszerű teljesítményre, és ezt végig tudja tartani a befejezésig, melyet talán jobban elhúzott az irányító McCarthy mint kellene. Az utolsó kritikus pillanatban, mikor rájövünk a megoldásra, sem vall kudarcot a film, megment minket attól a borzasztó ismert és fárasztó végkifejlettől amit happy end-nek nevezünk.

Mert bizony az élet nem mindig az, időnként nagyon is brutális tud lenni, főleg a kisemberekhez, kikről igazából szól e történet.

Apropó tartalom: a film egy megtörtént esetet dolgoz fel, hisz 2007-ben egy angol cserediák holttestét találták meg  a szobájában, ki másik három nővel osztozott albérletében. Többször bántalmazták, nyakon szúrták. Itt ebben az esetben Amanda Knox nevű amerikai diákot és barátját tartoztatták le a bűncselekménnyel összefüggésben. Egy kivülálló DNS oldotta meg a rendőrök munkáját, így végül a felmentése után hazaengedték Knox-ot.

McCarthy érdeme nem elhanyagolható abból a szempontból sem, hogy az elejétől fogva egy olyan történetet tár fel elénk, melybe mi nézők rossz kézzel kapaszkodunk, és csak a lezárás előtt jövünk rá a valódi és pofont érő igazságra. A kémia mint olyan Bill és Camille közt az elején még nem érződik, azonban idővel a közös nyomozás alatt jobban elmélyülnek kapcsolatukba. Egy „család” kinézete bontakozik előttünk, melynek legnagyobb élvezője talán a kis Maya. A kislány minden pillanatában ellopja a showt a nagyágyú színészek elől amiben szerepel, és fiatal kora ellenére szinte színészi veteránnak tűnik.

Ez a feljődő szoros párkapcsolati vonal legalább annyira átélhető és személyes mondanivalót kínál nekünk, mint maga a nyomozás, amiért nagy pacsi a rendezőnek. Matt Damon alázata a szerep iránt nagyon kiütközik, imádtam az első képkockáktól kezdve ahol jelen volt. A csendes komor temperamentuma cseppet sem volt életidegen számomra, személyisége egyszerűen csak szimpatikus. Úgy éreztem végig megölelném a kék kockás inget szerető egyszerű, jószándékú, teljesen megtért, és vallásos Bill Bakert.

A Stillwater tulajdonképp a második esélyt mutatja be a szülői nevelésre, szépen kifejezi hogyan károsította meg Billt érzelmileg, és Allisont gyerekként az apa felelőtlen múltja. Egy pszichológus egy szabadnapján teljesen kiélhetné magát a szereplőinken, hogy személyeségeik hogyan hatnak egymásra, önmagukra, milyen sebeket képesek ejteni..stb. Bill egy olyan országban próbál élni ahol nem beszéli a nyelvet, ahol a faji feszültségek, és a gazdasági-társadalmi helyzet további megosztottságot okoz, és ily módon különbözik Bill saját országától. A kultúrák közti ütköztetés kapcsán nem csupán vicces de figyelemfelkeltő utalások sorozataival ismerkedhetünk meg. Mondhatnám a franciák az ételeket tartják fontosnak az életükben, míg az amerikaiak azt, hogy lapuljon otthon a házban egy-két fegyver.

Bár soha nem mondják ki hangosan, a francia kulturális felsőbbrendűséget végig halkan hangoztatja a direktor.

Ennek iskolapéldája, hogy Bill egyre jobb és civilizáltabb emberré válik, ahogy eldobja nyájas amerikai szokásait, és átveszi a francia kultúra szimpatikusabb aspektusait:bor,színház, vacsorák, utazás…stb. Okosan nem egyoldalú ez a mérleg, amiben újra sziporkázik McCarthy, hisz a gyönyörű tengerparti Marseille-i képek mellett azért bőven kapunk a sötét és bűnökkel teli utcai világból is, mely korántsem a kedvünkre való.

Szóval a Stillwater a kiegyensúlyozottság, a második esélyek, és a valódi igazság kereséséről szól. A szülő-gyerek viszonyváltozások igaz, és cseppett sem vidám, de végtelenül valósághű alkotása…hisz ahogy zárásként Bill is mondja lányának Allisonnak: Az élet nagyon is brutális tud lenni…ha akar.

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

10 Matt Damon film, amit mindenképpen látnod kell