Dűne (Dune, 2021) - Kritika Frank Herbert 1965-ös regényének megfilmesítésére tett kísérleteket eddig leginkább a kudarc jellemezte, ugyanis az eddig készült minisorozat és David Lynch 1984-es adaptációja sem tudott korszakalkotóvá, vagy legalábbis maradandóvá válni. Utóbbinál a híres rendező olyan szigorú megkötések mellett kényszerült dolgozni, hogy nem tekinti filmjét sajátjának, száműzte életművéből. Denis Villeneuve lett a következő vállalkozó, aki az eddigi filmadaptációs kudarcokat próbálja saját Dűné-jével egy globális kasszasiker hátterébe szorítani. Vajon a Szárnyas fejvadász 2049 kétes sikere után egy nagyobb kudarc, vagy korunk Star Wars-a következik, felidézve a koronavírus után sokak által elfeledettnek hitt szélesvászon nyújtotta élményeket? A Dűne története a távoli jövőben játszódik, amikor a konfliktusok az időbeli és térbeli utazást lehetővé tevő „fűszer” előállítása köré összpontosulnak. Az univerzum császárának kezében van a legfőbb hatalom, rajta kívül két népet övez szövetség és viszály felváltva: az Atreideseket és a Harkonneneket. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor a császár – a Harkonnenek után – az Atreides-háznak ad jogot a fűszer kitermelésére, amelyet csak egy bolygón, a homoksivatagok övezte Arrakison tehetnek meg. Itt meg kell birkózniuk a homokférgek keltette veszéllyel, egyezségre kell jutniuk az őslakos fremenekkel és a politikai ellenérdekeket is muszáj csillapítaniuk. A lassabb lefolyású, de érdekfeszítő, jellegzetes atmoszférájú történetet az erős színészi gárda és a sokrétű karakterek teszik izgalmassá, közülük is leginkább Paul Atreides (Timothée Chalamet) trónörökös, akinek történetén keresztül ismerkedünk meg a Dűne univerzumával. Személyében egy vívódó, folyamatosan kételkedő embert láthatunk, aki eleinte kissé lázadni is akar a neki szánt hercegi szerep fényében. Karakterét a messiásváró történethez álmokkal és látomásokkal közelítik, amelyek kétes jelentése a kontextusból kiragadva tovább fokozza az izgalmat és teszi feszültté a légkört. A többi karakter mögött lévő színészi teljesítmény is tovább emel a film színvonalán, habár nem mindenkinek jutott elég idő a bizonyításra. A film légköre rendkívül feszült, ezt az érzést egyedül Duncan Idaho (Jason Momoa) segít feledtetni, nélküle a túlzott komolyság lecsatornázatlansága már-már érvénytelenítené a cselekmény által belebegtetett történések egy részét. A Lynch-féle Dűnével összemérve toronymagasan vezet Villeneuve rendezése szinte bármilyen tekintetben, de ez leginkább a kliséhasználat finomra hangoltságában mutatkozik meg, valamint az összefüggések sincsenek a néző arcába tolva. A messiásváró történetek toposzai megfelelő mértékig vannak hangsúlyozva, amelyek a főhős drámájának esztétikus megjelenítésével párosulva képzik a történet mélységét. Mint azt Denis Villeneuve-től megszokhattuk, filmjei látványvilága elképesztő: letisztultságával és festői képeivel egy magával ragadó atmoszférát tud kölcsönözni, nincs ez másképp a Dűnével sem. A homok sárgás-barnás-vöröses színvilága mellé az ég szürke színe párosul, amely a bolygó kopárságát, a főhős elveszettségét sugallja. A jövőbeli világ kolosszális építményei és űrhajói kinézetüket egyértelműen az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049-ből kölcsönözték, a jól bevált recept hozta is sikerét. A rendezést, a forgatókönyvet és a castingot látva egy komoly életpálya tapasztalatai sorakoztak fel az elkészítés alatt, így Frank Herbert nagy sikerű regénye a hozzá méltó megvalósítást kapta, amely univerzum-bővítés után korunk Star Wars-ává nőheti ki magát. Mindemellett – a filmet látva – megélhetjük a posztklasszikus blockbuster egyik XXI. századi csúcstermékének felvirágzását, amely egyaránt élvezhető a művészfilm- és a tömegfilmkedvelők csoportjainak is. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2021/10/20/top-30-a-legjobb-filmek-1980-es-1995-kozott/