Külön falka (2021) – Kritika

„Örülünk Vincent?” Igen, végre örülünk. Mert nincs bennünk egy „majdnem” és egy darab „viszonylag” se a film láttán. Sőt egy „részleteiben mégsem” vagy „legközelebb talán” sincs. Kiss Hajni első nagyfilmje, a Külön falka jellemzőinek nagy részét tekintve csillagos ötös (kifejtés alább) egyedül a leges-legvége nem az ízlésünk szerinti. De hát van ilyen, a legjobb halászlébe is kerül egy kicsiny szálka. Nem beszélve róla, hogy valaki azt is szereti.

Azért valószínű, hogy a – remélhetőleg lelkes – nézők nagy részének nem a (tudom szándékosan) lehangoló vég marad meg. Inkább, ami az előtte levő másfél órában történik. Mert az, minden túlzás nélkül pazar. Pedig se CGI, se sztárszínészek. Épp ellenkezőleg, mindkét főhős jó érzékű amatőr, az apát játszó Dietz Gusztáv ráadásul hivatásos verekedő (ketrecharcos) mely hivatás első blikkre távol van a jellemábrázolás atmoszférájától, mert jellegénél fogva inkább a test faragásáról szól.

És mégis… ez az arc, az elképesztő fej mindent visz. Ebben a filmben legalábbis.

Csodálkoznánk ha a rendező későbbi munkáiban nem alkalmazná e született kvalitásokat. Nyilvánvaló, hogy a „vademberszerűen” szép fej tényleg a „külön falka” tulajdona, lehet, hogy magáé, a „vezérkan”-é, már elnézést a kifejezésért. De így jó ez a látvány, mert tökéletes ehhez a szerephez és egy nagy lájk annak, aki Dietz Gusztávot erre a filmre becibálta.

Mert a próbált harcos (ahogy elmondta) nem akarta magát ebbe a filmbe. Sőt a szöveget se nagyon sikerült megjegyeznie. Mennyire jó, hogy nem hagyták eloldalogni, kapott segítséget (drámapedagógus) így végül úgy hozza le a sebzett lelkű ex-fegyenc apát, mintha mindig is színészetből élt volna. Ez a (mit kerteljünk) őstehetség képes elhitetni velünk, hogy a darabos stílus, a kissé ormótlan mozgás, a karakter szerves része, s hogy a zord külső alatt ez esetben tényleg érző szív lakik. Ez utóbbi segítségével tud végül valós, sőt működő kapcsolatot kiépíteni rég nem látott (valaha is látott?) kiskamasz lányával (Horváth Zorka)

Egy apa-lánya filmet látunk tehát, de nem a cuki fajtából. Mert a két ember igazi outlaw (törvényen kívüli) karakter, hogy a klasszikus western hősét hozzuk elő.

A közös nevező fontos része: mindketten haragszanak a világra. Előbb külön-külön, aztán együttesen, mert az nem akarja őket. Persze ennek oka van. Ez is jó a filmben, hogy nem a külvilágot hibáztatja, melyhez alkalmazkodni kell, ha munkát akar kapni az ember vagy éppen iskolába kell járnia, s ott teljesíteni. Az ütközéseket párhuzamosan látjuk. A kidobóember apát végképp kidobják, a kislányt szigorú felnőttek (tanárok, más szülő, nagymama) abajgatják, mert állandóan határokat lép át; mi mást tehetne igazi érzelmi kötődések nélkül; egy kis adrenalinra szükség van a napok egymás utáni folytatásához. Lényegében ez a film története: ütközések, majd visszapattanások a társadalom „jólfésült” rétegeinek acélfelületeiről. Iskolában, munkahelyen, ügyfélként bankban, állófogadáson botrányhősként elkövetett kiborulások és határsértések. A gyakran ismétlődő háttér pedig  a „normálisok” dermedt, traumatikus csendje, ahogy a beilleszkedni nem tudókat máris elszigetelik saját maguktól, ha úgy tetszik magától a civilizációtól.

Tegyük hozzá jogos ez a reakció, hisz szabályosan félelmetes csak látni is például a flancos fogadáson elszabaduló apát, mint biztonsági őrt, akik letépve a munkanyakkendőt, teli szájjal zabálni kezdi a gálamenü fogásait, s közben osztja a burzsujokat, akik lefagyva bámulják a jelenetet.

Mégis valószerű helyzetek ezek mind. A szakadék meg egyre mélyül, a kétfős „külön falka” és a „mi” világunk között. És nem nagyon van megoldás. Illetve szerintem van, de egészen másféle, olyan, ami a film logikájából kilógna. Törvényszerű, tehát hogy a két kívülálló extrém megoldást keres a bajaikra, végül egyfajta Bonnie és Clyde párosként hasítanak a magyar tájon át, kölcsönautóval a napfényes, talán nem is létező Spanyolország felé. És persze soha nem érkeznek meg oda…

Mit mondhatunk még? A (többnyire) lepukkant helyek atmoszférája hiteles, a (többnyire) technós zene ezekhez pontosan illik, a két főhős elemi ösztönnel hozza szerepét, talán csak a kislány körüli tanárok egysíkú figurák kissé.  Mindenesetre a figyelmünkre abszolút méltó, jelentős darab született meg – remélhetőleg egy pompás életmű nyitányaként.

//Kritika: Pálfy Gyula//

A kiválasztott: A Mester sokféle tanítványa – úgy, ahogy eddig nem láttuk őket