Emlékek újramelegítve – Új múlt (2021) kritika

Mindenekelőtt: ez egy női film. Ez persze nem sommás értékítélet, csupán jelzés a nézők korrekt tájékoztatására. Sőt lehet, hogy éppen a szebbik nemhez tartozó nézők sietnek majd örömmel sietnek az alábbiak miatt a moziba – még ha a borús posztapokaliptikus történeteknek többnyire nem a hölgyek a rajongói. Lehet, de azért nem valószínű.

A mindinkább túláradó érzelmek – nem cáfolva az előzeteseket – mindenesetre a sci-fi műfaj keretében jönnek felénk; amúgy ez nem gyakori párosítás. Ezen felül akciórészletek és némi bűnügyi szál is tartozik a kissé túl hosszúra nyúlt történethez, ami a jól bejáratott noir-stílus eszköztárát használja; van tűnődő hangalámondás, melankolikus hangulat és ezekhez való éjszakai jelenetek. Meg persze pár baljós árny a holnapi viszonyokról, ahol a víz az úr, hiszen a tenger lassan elönt mindent, és a falatnyi még száraz földeken dúsgazdag földbárók (amolyan jövőbeli orosz milliárdosok) terpeszkednek. Mégsem a társadalmi törések drámája a fő szál, bár ennek vizualitás képei különösen erősek.

Ám sajnos a képi világon túli (inneni?) társadalomrajz elnagyolt marad a film végéig. Megértjük, nem ez volt a cél, csak mégis hiányérzetünk van.

Azért az óceán elárasztotta Miami –  kvázi egy amerikai Velence – hangulatos.  S mivel éjszaka kezdődik ott az élet (nappal túl meleg van) borítékolható, hogy egyből a Szárnyas fejvadász fog eszünkbe jutni. Megtörténik, de a rendező kalkulált ezzel és nincs ebben hiba. Vannak ugyanis oly mérföldkövek (zenében, könyvben, filmben) melyek immár alig megkerülhetőek, ha egy-egy témához nyúlunk, így a ráutalás inkább elismerésnek, mint utánérzetnek számít. Ily módon köszön be a Matrix is erőteljesen, no és persze az Eredet; utóbbi talán  túlontúl is jelen van, szerény véleményünk szerint. Még akkor is, ha a rendező Lisa Joy, Cristopher Nolan sógorasszonya, a film producere pedig Jonathan Nolan, maga a férj  – hogy adjunk egy söralátétnyi teret azért a bulvárnak is.

Az Új múlt története szerint az elkutyult helyzetben (környezeti katasztrófa) a fő drog leginkább a múlt. Oda menekülnek az emberek, persze csakis a szép emlékeikbe. Vannak ugye csúnyák is, azokat meg a kormány szedegeti ki a bűnözők agyából, bizonyíték gyanánt.  Nick (előbb „Rick” íródott a gépbe annyira Humprey Bogartos Jackman fazonja) és társa, Watts (Thandiwe Newton) digitális „sufnija” persze a kellemes emlékeket újra átélni vágyóknak nyújt szolgáltatást, kevéske haszonnal. Van 3d-s kivetítőjük, amivel az álmokat a cégtulajok is látják, azokat szépen lementik és fifikás kóddal zárt széfben őrzik – a kód maga egy külön mellékszereplő a sztoriban. Meg a bespájzolt álmok, később azokkal lesz gond persze.

No és akkor, a klasszikus drámai szabály szerint az egyensúly hirtelen borul. Belép a boltba egy nő „A Nő” (Rebecca Fergusson) és innentől Nick elsőszerelmes kamaszként rendel mindent alá az elementáris flow-élménynek, ami elkapja és nem is ereszti egész a film végéig. Sőt, úgy érezzük, még ott sem…

Megértjük, nem is irigykedünk (tényleg) de engedtessék meg, hogy a kellő tisztelettel úgy véljük: egy ponton túl az író-rendező Lisa Joy romantikus vágyálmokkal teli, hajdani kislányénje lát munkához a felvevőgép túloldalán, aki arról ábrándozik, mennyire csodás, ha egy igazi férfi ennyire tud szeretni. S még ez is rendben van: az ő gépe, az ő filmje. Ám kérdés, hogyan képes-e lekötni a nem női nézőt e mámoros hangulat ekkora töménységben. Mert igen hosszan látjuk a fazonra nyírt borostájú, tehát „markánsan vonzó” férfit rajongani, meg a szenvedélyét, ahogy mindent elsodor, s aki kész szíve hölgyéért mindent feláldozni, majd lemegy érte a (nagyvárosi) alvilágba is. Mint Orfeusz Euridékéért, ahogy a filmben is idézik a klasszikus ókori mítoszt. Közben látunk és hallunk oly mondatokat, ami simán beférne Barbara Taylor Bradford könyveibe és ez már nem tetszik annyira.

Ami jó viszont az ebben a filmben a látvány és a rá épülő borongós hangulat, erről még ejtenénk pár szót.

Az utcákon többnyire csónakkal közlekednek. Szépek a naplementék és a napfelkelték a vízzel elárasztott Miamiban.  Az is erős, hogy az említett földbárók ormótlan betongátakkal védik ős fás parkjaikat, így szintúgy hermetikusan különülnek el az alja néptől, mint más más sci-fik szupergazdagjai (Elysium, Lopott idő) Szóval itt is kellően utálni valók, de szerencsére a történet nélkülözi az őket sújtó szociális demagógiát, egyetlen jövőbeli antifa-csoport se támad rájuk sodrófát meg bézbólütőt lóbálva.

Igen van e dolgozatban pár jól eltalált jelenet, de az alaptétel, a mindent elöntő és átjáró nagy rendező erő, a (majdnem) egyoldalú hatalmas szerelem kiszorít mindent mást, pedig több is férne egy ilyen jövőbeli mesébe. De minden másról csak vázlatos ceruzarajzot kapunk, ezért mi más menet közben be-bebólintunk a nézőtéren. Szerencsére nem úgy, mint a főhős Nick aki végképp és önszántából merül el a dúslakodó érzelmek mindinkább álomszerű, mely jelenet végképp az Eredet lezárását melegíti fel. Jóval kisebb hatásfokkal.

//Kritika: Pálfy Gyula//

A valaha volt 20 legjobb sci-fi film az IMDB szerint