Kritika: Lőpor turmix (Gunpowder Milkshake, 2021)

A műanyagnak tűnő, neonszínekben pompázó Lőpor turmix pozitívuma, hogy őszintén felvállalja önmagát, igyekszik a saját gyökerének erejéből táplálkozni, azonban egyúttal sajnálatos, hogy nagymértékben támaszkodik a John Wick-féle tartalomra, ahol a bérgyilkosok egy csoportja szigorú szabályrendszer szerint végzi munkáját.

Navot Papushado izraeli filmrendező filmjének előnye továbbá az is, hogy szereplőit – Karen Gillant, Angela Bassettet, Lena Headleyt, Carla Guginot és Michelle Yeoht – élvezettel irányítja, és így a filmet megmenti a nagy és kínos puffanástól. 2013-ban felfigyeltem egy Quentin Tartantino filmajánlásra, mely szerint a rendező kedvenc filmjei közt szerepel a Csúnya, Gonosz bácsik-féle Papushado alkotás. A film egyszerre volt eredeti és egyben egy remek Tarantino stíluselőadás, melyre anno a mostani film direktora és társa, Aharon Keshales oly fantasztikusan ráérzett, és az ötletes tartalmával erős benyomást tett reánk. Most egyedül próbálja Hollywood nehéz kapuit betörni a Lőpor turmixxal, ahol egy agresszív hozzáállással, stílusos és nagyobb költségvetésű CGI-eszköztárral próbálja bebizonyítani újra, hogy a bosszútéma területén van még nyitott kérdés.

15 évvel ezelőtt Sam-et (Karen Gillan) magára hagyta bérgyilkos anyja (Lena Headey), és hibát követett el azzal, hogy egy alvilági szervezetet szolgál, kinek vezetője Nathan (Paul Giamatti). Samet, ugyanúgy, mint anyját, a cég neveli fel, és kezdi alkalmazni különféle bérgyilkos melókra. Nincs, aki az útjába állna főszereplőnknek, azonban egy veszélyes küldetésben megismerkedik Emilyvel, kivel akkora puszipajtások lesznek, hogy a saját munkaadója ellen fordulnak. Azonban előkerül az eltűnt anyuci is, kinek a vérgőzős tekintetű bajtársnői – a Könyvtárosok – is a segítségére sietnek, hogy így együtt egy őrült nagy és brutálisan zsibbasztó erejű fináléban megsemmisítsék a Szervezetet.

A direktor nem rest olyan eszközöket bevetni – és itt megint a példaképe korábbi filmjei köszönnek vissza – mely egy olyan fináléhoz vezet, melynek az a célja, hogy jól megjegyezzük a direktort. Azonban a sok ugra-bugrás fullba tolt lövöldözés közepette elveszti az utat a megannyi fárasztó slow motion közt, hisz a temérdek brutális, agyonkoreografált mutatványok közben – melyek alatt erős popzenei kíséretet kapunk – érdektelenné válik számunkra a cselekmény végkimenetele. Ennek elviselésében nagy szerepet játszik a tapasztalt szereplőgárda, mely az élményt egy szinttel a közepestől megemeli.

Az összkép bennünk azonban úgy ülepszik le, hogy ez a stílus legyőzi az egyszerűbb tartalmat, ám ennek veszélye, hogy kissé megfáradtan és üresen bámulhatunk magunk elé.

Kissé egyenetlen film lett a Lőpor turmix, hisz, ha a direktor a karakterek kibontására több, de a beállított harci mozdulatokra kevesebb energiát fordít, akkor nem érezzük, hogy egy újabb bérgyilkos klónfilmet kapunk. Kiemelném azonban a tömegből az imádnivaló, nyolcéves Sam-et, aki egy kis fénycsillagot jelent a sok akciójelenet közt.

A mellékszerepek szerencsére tele vannak tehetségekkel. A már említett Lena Headey (Trónok Harca) szórakoztató kémiát hoz össze Gillannel, kivel nagyszerűen zárják le a már említett finálét. Mellette megemlíteném a segítőket – a triót is – (Angela Bassett-Carla Gugino-Michelle Yeoh), kik a könyvtár védelmére “szakosodtak”. Az itt felsorolt karakterek különbözőek, és tehetséges játékot nyújtanak, pedig eléggé korlátozva van játékidejük. Paul Giamatti talán az elsődleges gyengesége a turmixnak, hisz inkább csak morcos tudott lenni főgonosz szerepében, a szimpatikusságát kiölhette volna szerepéből, hogy jobban értékelhessük a hölgyek indítékait.

Az esztétikára nagy hangsúly fektetett Popushado, tény és való, jó kinézetű film lett műve.

A neonfények, az élénk színek és a magával ragadó díszlet mind azt sugallja, nagyon sokat dolgoztak azon, hogy hatásvadász kép szülessen a vásznon. A filmzene is felismerhető motívuma a filmnek, jól kiegészíti a hangvételét a már említett látványnak. Azonban a csillogó stílusban közölt, fáradt mondanivalóra ránehezedik az a közhelyes tartalom, mely szerint a lányok jók, a fiúk pedig rosszak. Akkor érezzük magunkat a legjobban a bőrünkben, ha kikapcsoljuk az agyunkat, és nem vesszük túl komolyan a látottakat. Szomorú, hogy ebben az évben egyre jobban erősödik ez az érzet sok mozifilm kapcsán. Vidám és vérben fürdő jelenetek azt eredményezik, hogy túlontúl zavaró ez a stílus ahhoz, hogy igazán elmerülhessünk a látottakban.

Popushado nem találta meg önnön kifejezési formáját, mert sokszor és sok helyről merít. Tetszenek neki Quentin Tarantino és John Woo filmjei, melyet már biztos unásig nézhetett. A mostani turmix alkotóelemei a következőket tartalmazzák: John Wick alapba beleöntünk egy kis Kingsman gondolatiságot, hozzáadunk egy adag Kill Bill töltetet, majd jól összerázzuk egy piciny Golyózápor utánérzéssel.

Ha ezekből végre kiveszi Popushado azt, melyben igazán önmaga és jól érzi magát, akkor még egy igazán ütős alkotást is kaphattunk volna, melyre az egész Világ felfigyel… erre azonban még várni kell, mert a Gunpowder Milkshake egyelőre csak egy kellemes desszert az ebédünk után, nem pedig a főfogás, amivel jól is lehet lakni!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 8 legkeményebb Netflixes akciómozi, amit neked is látnod kell