Kritika: Jeges Pokol (The Ice Road, 2021)

Úgy hiszem soha nem hagy fel Liam Neeson az öregemberes akció-drámákkal… Mikor jön el az idő hogy visszamondja ezen szerepeket, és rádöbben nem lehet örökké az Elrabolva sikeréből merítve folyamatosan ugyanazt a B kategóriás kiismerhető és egyszerű silányságokat előadni?

Liam Neeson olyan nagy kaliberű színész volt, akiben anno a “rendezőisten” Spielberg is akkora potenciált látott, hogy csúcsművét a Schindler listáját rábízta. Akkor a karrierje csúcsán volt, manapság már más a helyzet…Az Elrabolva óta karrierje ellaposodott, szinte ugyanazt a a feszkómentes filmeket látjuk tőle, és megelégszik a középszerű sablonokra épülő akció-thrillerekkel. Arra már könnyen rájöttünk, ha főhösünket felbosszantják és dühbe gurul, akkor függetlenül attól milyen múlttal rendelkezik, a verekedés-üldözés-lövöldözések triójából mindig megtartja a maga kötelező akciómaratonját, és a végére igazságot szolgáltat.

Az Elrabolva trilógia, Ismeretlen férfi, Non-stop, Éjszakai Hajsza, The Commuter-Nincs kiszállás, Dermesztő Hajsza, Becsületes Tolvaj, Oltalmazó és jelen filmünk között oly nagy kilengéseket tehát nem tudunk felfedezni. Olyan nagy problémám azonban nem is volna ezzel, tekintve hogy két évtizede a mozikat a szuperhősök uralják, jólesik kimozdulni a valódi, emberi problémákkal küzdő hősök közé, mint amilyen a Neeson-féle átlagember. Most is hasonló a helyzet: nem ismerhetjük meg főszereplőnk valódi arcát, oly hitvány és kellemetlen egyszerű dramaturgiát adnak szájába, plusz az egyszerű történetvezetés mellett a túlélő üzemmódjának maxximálisra tekerése sem segít a történet hihetőségében.

Jonathan Hensleigh egy évtizede ült utoljára rendezői székben, és a nagy visszatérésének a Jeges Poklot választotta. Azért ezt jobban át kellett volna gondolnia annak, aki a Die Hard 3 és az Armageddon forgatókönyvét is jegyzi. Szerintem tökéletesen tisztában volt a film központi cselekményének abszurditásával, mégis vállalta a harmatgyenge alkotás levezénylését.

Megmondom a frankót, nem is lett volna rossz elgondolás a film alapötlete, azonban a gyenge kivitelezés – és itt a förtelmes és rosszul kivitelezett CGI-re gondolok – szinte megölte a film élményrészét.

A robbantásokat, és a lavinákat a kilencvenes évek közepére tudnám helyezni időben… talán akkor születtek ennyire kezdetleges, olcsónak kinéző tecnológiai bukfencek. Neeson a legjobb az egész filmben, azonban ez a bók, melyet megérdemel nem emeli még olyan magasságba, hogy ne felejtsük el pár nap múlva az Ice Road-ot. A termékeny észak-ír színész szeret hidegben akciózni. A Fehér pokolban farkasokkal küzdött a túlélésért, a Dermesztő Hajszában a fia halálát bosszúlta meg hókotró-sofőrként, most meg kamionsofőrként dacolva az olvadó jéggel, ment ki bányászokat a fagyban.

Mike (Neeson) kamionsofőrként komoly veszélyekkel teli küldetésre indul bátyjával Gurty-val -aki betegségével (PTSD) együttélve is piszok jó szerelő – kinek a gondozója is egyben. A mentőakció lényege: Észak Kanadában egy beomlott bányához kell vinni fúrófejeket, és a munka megkezdéséhez csak korlátozott idő áll a lehetőségre, hisz a bennrekedt munkásoknak folyamatosan fogy a túléléshez szükséges oxigénmennyiségük. Tehát a cég három felszerelt kamiont küld sofőrökkel a megsegítésükre, köztük a már említett Mike-ot is.

Nos, amint látják nem is lenne rossz felütés e tartalom, azonban a feszültség mellyel a Jeges Pokol rendelkezik sok helyen csak megpróbál izgalmasnak tűnni.

Olyan érzetünk van újfent, mint Liam Neeson előző munkájában a Becsületes Tolvaj esetében. 20 évvel ezelőtt ezek a dialógusok, és a cselekmények még az elfogyasztható és könnyen megbocsájtható tömegtermékek közé került volna, azonban ma már a streaming vonalon is minőségibb alkotások jelennek meg. Kapunk még egy csavarosnak szánt másodrangú cselekményt, – megsúgom nem az – vállalaton belüli korrupciót, kis bunyót, és a szokásos lövöldözéseket. A fináléra már annyira elvesztjük az érdeklődést a látottakkal, már várjuk, hogy a szenvedésünk véget érjen a főcímmel karöltve. Szomorú, hogy ebben a műfajban az igazán emlékezetes pillanatok az operatőrnek Tom Sternek köszönhetőek, hisz a felkelő ásítozó nap aranyszínű sugarait gyönyörűen mutatja meg nekünk… milyen is a rideg Kanadában az igazi és fagyos tundrai táj.

A szereplőknek csak egyfajta arcukat látjuk, szimpla felszíni motivációkkal rendelkeznek, és sajnos minden kellő mélyég ábrázolása nélkül csúszkálunk velük a jégpáncélon a tizennyolckerekűjükkel. A másik oldalon lévő bányászok is nem mások, mint személyiség nélküli arcok csupán, semmilyen emóciót nem képesek kiváltani belőlünk. Azonban az is nyilvánvaló, hogy most az Ice Roaddal vált a műviség igazi mesterévé a rendező Hensleigh, hisz olyan befogadhatatlan képsorokkal próbálkozott a végén, mely arra jellemző, mikor 19-re lapot kérünk a Black Jack-ben.  Szóval ez a meglepetésmentes jeges út erősen időpocsékolásnak tűnhet, bár aki az előzetesben látottaktól nem vár többet, talán végig is tudja seggelni a játékidőt.

Csak Liam Neeson-t lehet pozitívumként megemlíteni, hisz a vén róka közel a hetvenhez, még mindig képes arra, hogy fizikai erejével és minimalista de szerethető szorgalmas játékával ugyan, megbízhatóan szállítsa évről-évre a közepes akciódrámákat, melyek egy bizonyos szint alá eddig soha nem süllyedtek.

Kísérleteztek mások is hasonlókkal: Kevin Costner, Sean Penn, John Travolta is próbálta felhúzni a maguk “eksöncsukáját”, (3 nap a halálig, Gunman, Párizsból szeretettel) de mindhármuknak nagy volt a méret, és a gyártók is rájöttek, ezidáig Liam akciópapa a legjobb választás. Becsületére legyen mondva, eddig minden szerepét érezhetően komolyan vette, és képes arra hogy egyedül vigye el a hátán amit bevállalt, még ha azok egy sémára épűlő, rutinos iparoskodásnak is tűnhetnek. Azonban az is igaz, ezt a szerepet nem lehet örökké eljátszani, és most már lassan nem is kéne…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

Jöhet egy új Elrabolva film, ráadásul Liam Neeson-el?