Senki (2021) – Kritika

A „hirtelen beguruló kisemberes” filmek a rokonszenvünkre számíthatnak. Egyfelől kisemberek vagyunk mi mindannyian és ugye nem szuperhősök. Másfelől ők aztán megcsinálják, amit mi nem merünk: birokra kelnek a gonosszal, amikor teli lesz a hócipőjük. És az sem érdekli őket, hogy izomzatuk satnya, válluk kissé silány (Karinthy: lógok a szeren) jogos igazságuk lendíti őket előre az átmenetileg kizökkent nagy igazságok helyreállítása felé. Mindez igenis empátiát kelt, akármi is a végkimenetel. És valljuk be, ki ne jelölné Nemecseket az ismerősének?

Az eddig többnyire komikusként ismert Bob Odenkirk ebben a filmben is családapát alakít, mint a jól sikerült Kisasszonyokban, de persze itt övé a főszerep. És él a lehetőséggel. Kiválóan hozza az első húsz percben a mind szürkébb hétköznapokba belefáradt, családjától (vagy inkább az tőle) elhidegülő Hutch-t, aki joggal érzi „Senki”-nek magát, hiszen tiszteletet,  méltánylást senkitől se kap, s mindez épp a kapuzárási pánik időszakában válságos élethelyzethez vezethet. Csehov hősével (Ványa bácsi) is ez történik, meg a többi „felesleges emberrel” az orosz irodalomban; nem is jut egy sem a tettekig sorsa alakításában.

A filmipar ilyesfajta hősei közül azonban többen nekibuzdulnak, még ha ebben aztán nemigen lesz köszönet.

Az ámokfutó-kisemberes zsáner őstípusa kétség nélkül a Taxisofőr, de a később sem távozik a rendhagyó-rendcsinálás készítése a vászonról. Kevin Spacey az Amerikai szépségben zökken ki nyárspolgári életéből, s furcsa dolgokra ragadtatja magát, melyek neki legalábbis jól esnek. Michael Douglasnak a kiváló Összeomlásban lesz elege a krónikus mellőzöttségből és indul metafizikus, egyben lőporszagú ámokfutására. Mostani kisemberünknél, Hutchnál meg akkor szakad el a cérna, amikor egy éjszaka betörők érkeznek, s ő csődöt mond, mint védelmező családapa. Nem tud ütni, pedig kellene, sem oroszlánként küzdeni, amikor háza népét fenyegetik. Később persze megértjük, miért marad tétlen.

Ám mégis ekkor süllyed le az önbecsülése mélypontjára. Valami felforr vagy inkább elpattan benne, így hamarosan a közismert puhányból véreskezű megtorló lesz, s e metamorfózisban f kislánya eltűnt cicás karkötője is kap némi szerepet, mint egy pici fricska; végig vannak ilyen huncutságok a sztoriban, hogy azért ne vegyük túl komolyan.

Nemsokkal ezután a határhoz, melyet átlépve nincs visszaút Hutch számára, egy éjszakai busz fedélzetén érkezik meg. Részeg, utasokat alázó suhancokkal keveredik itt bunyóba, és úgy beindul, hogy csak ámulunk: a verekedős filmrészletek kategóriájában  (ha lenne ilyen) díjra jelölnénk, még ha ezért az Amerikai Filmakadémia tagjának is kell lenni. Méltánylásunk oka, hogy a jelenet megtalálja a kellően arany középutat a Marvel filmek mesebunyói és a mai mozis derékhad arcára (talán) kínos mosolyt rajzoló Ötvös Csöpi és Bud Spencer-féle kinyitott pofonládák között. Ez a bevállalós „egyszemélyes háború a gonosszal szemben” – felállás pedig megindít, mert a hős, (sőt: a Hős) normális módon sérülékeny, s miközben sebeket ejt, kap is bőven. Emlékezzünk csak Bruce Willis véres-olajfoltos trikóira a Die Hard-szériából, mely pont ezért hozott friss szellőket a műfajba.

E (mi úgy érezzük) kulcsjelenet után aztán műfaji váltás történik. Egyszere kiderül, hogy mind fickósabb emberünk amúgy nyugdíjas bérgyilkos, aki több „hárombetűs” titkosügynökségnél végzett piszkos munkát sokáig, s csak a kellő levezetés miatt (kedvenc szóval érve: végett) mímelte a csendes kispolgári létet. Ami a várt békesség helyett inkább elszürkítette, életerejét amortizálta. Visszatér tehát a korábbi énjéhez a családja ámulatára (nem világos, tudtak-e a munkájáról) akiket máris mentenie kell az orosz maffiától, hisz ők ugye annyian vannak, mint az…

Nem gond, hogy a film belesimul az innentől a nyers akciófilm vizuális követelményeibe és maga Odenkirk is biztos kézzel kezeli annak túl ismerős rekvizítumait, de azért felmerül: a film végéig tartó, popcorn-stílusban tálalt gyilkolós jeleneteknek mi az értelme?

Mert a kellően felturbózott látvány mindent visz. A finom áthallásoknak vége, ahogy a megkapó emberi játszmáknak és átélhető helyzeteknek is búcsút mondhatunk. Persze így sem menzakaját kapunk, inkább svédasztalt, melyen némi Guy Ritchie, csipetnyi Tarantino lelhető fel – és nem csak nyomokban. Az értő néző tudja, hogy milyen filinget idéznek ezek a képsorok, s tán nem bánja, hogy olyasmivel szolgálják ki, amit már elfogyasztott máshol.

Ne tűnjék mindez finnyáskodásnak; csak arra utalunk, hogy ebben a projektben több is lehetett volna, mint a könnyen múló szórakoztatás. Például gondolatok az élet bonyolultságáról, annak múlásáról. Vagy a bűn és erőszak, és a hozzájuk tapadó félelem természetéről. Odenkik kvalitásaiba befért volna ezekből valami, a fent említett munkákban mind látunk erre példát.

És persze a Védelmezőben is, ahol Denzel Washington játssza az ottani „senkit”, s ami szinte ennek a filmnek a párja a nagyon elütő címek dacára. Az ottani, parkolópályára állított kivégzőember család nélkül él, mégis jóval teljesebb az élete, mint Hutch-nak a Senkiben. Viszont az oroszokkal abban sztoriban is gond van. Nincs most tér, se idő az amerikai filmipar ellenségképeinek precíz osztályozására, de az oroszok az első ötben vannak, sőt Putyin óta, minta stabil dobogós lenne a helyük.

A Senki-ben is jelentős szerepet kapnak, a buszon megagyalt egyik ficsúr ugyanis Yulian, a nagyhatalmú alvilági pénztáros unokaöccse volt. Innentől a „törzs” vérig sértve, a bosszú borítékolható. A multikulturális bűnbandák életvilága borzongató látványkirándulás a bűnfilmeknél. Nem bírják megunni, s értenek is hozzá. Ide is sikerült rettentő pofákat castingolni, és mint rendesen, itt is főként félhomályos bárokban látjuk ezt a barbár atmoszférát, ahol Rettegett Iván stílusa alkot metszetet az NKVD kínzókamráinak bűzével…egyszóval rettenetes. Mégis, minden vonatkozó filmben, akármely amerikai városban megtehetnek bármit ezek a tömény bűnben lubickoló hordák, amit egyszerűen nem értünk. De nyilván oka van.

Amiért mindezt részleteztünk az a főnök Yuliant alakító  Alekszej Szerebrjakov játéka, aki egyszerre hozza Jokert és a Brando-féle Keresztapát és mégis eredetien teszi. Így hát a főszereplőn kívül ő a másik oka annak nem kevés pontnak, amivel e film színészetét a cselekménynél jóval több pontra minősítjük.

//Kritika: Pálfy Gyula//

10 nagyszerű film, amit minden férfinak látni kell