The Father (2020) - Kritika Az '50-es években bontakozott ki egy olyan rendezőgeneráció, amely színpadi rendezőkből filmrendezőkké válók csoportját alkotta. Közülük az egyik Sidney Lumet, aki első filmjével beírta magát a filmtörténetbe: ez a Tizenkét dühös ember volt, amely máig meghatározó alkotás. Napjainkban már elenyésző az a jelenség, amikor színházi rendezők gravitálnak a filmipar felé, azonban említésre méltó a kevesek közül Martin McDonagh, aki szintén első nagyjátékfilmjével (Erőszakik) vonzotta magára a figyelmet. Florian Zeller első filmje, a The Father még figyelemfelhívóbb, ugyanis a rendező színpadra írt darabja megfilmesítését és az azt övező teljesítményeket az Akadémia 6 Oscar-díjra jelölte. A film kiválóan bemutatott témája a demencia, amelyre egy, a lánya által gondozott apán keresztül nyerhetünk betekintést. Anne (Olivia Colman) szívén viseli édesapja sorsát és szeretetéből erőt gyűjtve újra és újra birkózik meg apja, Anthony (Anthony Hopkins) által – nem tudatosan – gerjesztett kihívásokkal. Ezzel szemben Anthony meggyőződéssel állítja, hogy nincs szüksége segítségre és teszi ezt a megszokott ridegséggel minden egyes felmerülő alkalommal és kéri számon lányán a – saját szemszögéből – rosszindulatúnak tűnő, folyamatos, ellene szerveződő összeesküvést. A történet teljesen egyszerűnek hangzik, ami kivételessé teszi: az a megvalósítása és a színészi játék, mert ezek lehengerlőek. Mindvégig a demens apa szemszögéből látjuk a történéseket, eleinte – akárcsak ő – mi sem értjük, hogy mi történik. A film elbeszélésmódja a Viharszigetéhez hasonló, azonban miután fokozatosan egyre többet tudunk meg arról, hogy mit is jelent ez a betegség, annál jobban érezzük a végtelen sajnálatot, ami a film végén válik a legszívszorítóbbá. A valóság és képzelgés – akárcsak A komédia királyában – összemosódik (igaz, a két jelenség között kevés hasonlóság van). A betegség fokozatosan emészti fel Anthony-t, miközben ebből mi mit sem sejtünk, ugyanis karaktere makacsságából és ridegségéből megkapjuk a megfelelő adagot ahhoz, hogy elidegenüljünk tőle és a lánya szenvedésére fókuszáljunk. Ebből bontakozik ki lassanként ezen helyzet fenntarthatatlansága, ugyanis egyre jobban elkezdenek keveredni az érzések és emlékek, ami az ok-okozati összefüggések végtelen fonalának összegabalyodását eredményezheti. A The Father egyik visszatérő motívuma a karóra, amely térképként szolgál a főszereplő számára, ugyanis egy valami biztos pontot tud jelenteni akkor is, ha már minden más összekeveredett: az idő. A kiválóan fényképezett filmet és az eddigiekben felvezetett történetet a briliáns színészi játék fogja össze, nem véletlen jelölték Olivia Colmant és Anthony Hopkinst a számtalan díj mellett az Oscar-díjra is. Kijelenthetjük, hogy a The Father a demenciát eddig leghitelesebben bemutató film, emellett mint filmdráma zseniális, magával ragadóan és kegyetlenül szemlélteti a betegség mögötti idős lélek szétesését. A rendező erős debütálása azonban nem minden, ezt a színvonalat fenn kell tartani, mert szeretnénk még hasonlóan kiváló filmeket Florian Zellertől és ki vagyunk éhezve az ilyesféle kőkemény, szívszorító drámákra. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2021/01/11/legyetek-kitartoak-es-jezus-krisztus-meg-fog-benneteket-segiteni-anthony-hopkins/