Amerikába jöttem 2 (2021) – Kritika

Tisztelt E.Murphy! Miért kellett minket, rajongókat ezzel a fantáziátlan, bugyuta, ötlettelen első rész másolattal fárasztani, és ezzel tönkre vágni gyermekkorunk egyik legikonikusabb filmjét?

A történet is három évtizeddel a nagyszerű első rész után veszi kezdetét. Akeemnek (Eddie Murphy) három lánya van, és így nem képes a trónt átadni vér szerinti fiának, ahogy a történelem nagykönyvében meg vala írva. Haldokló apja, Jaffe Joffer király (James Earl Jones) még tájékoztatja őt, hogy a New York-i Queensben él egy fattyú fiúgyermeke, akiről nem tudott, ráadásképp egy kábítószeres, egyéjszakás kaland “produktuma”. Akeem, nosza rajta, visszamegy Amerikába, hogy visszahozza egyszem fiát, Lavelle-t (Jermaine Fowler), és így lehetőségünk adódik visszaugrani az ismert környékre, ahol sok minden megváltozott. Eközben Akeem legidősebb lánya, Meeka Joffer (Kiki Layne) hercegnő felnőtt létére pont most akar királynő lenni, de Zamunda hagyományaiban ez nem lehetséges, ráadásul Szomszédia tábornoka Izzy (Wesley Snipes) is kinézte fiának a gyönyörű lányt. Lavelle, aki eleinte örül a hercegi létjogosultságoknak, hamar rádöbben, hogy ez nem az Ő élete, és visszatérne Amerikába.

A film hemzseg a különböző karakterben és az eseményekben, de azon túl, hogy minden vicctelen és ismert, semmi eredetit és jól továbbgondolt szálat nem kapunk, ráadásul nagyon olyan érzésünk van, mintha mindent egy számítógépes kurzorral irányítanának.

Minden kiszámítható a cselekményben. Az Amerikába Jöttem legnagyobb gondja, hogy a viszonylagos gyors ütemei ellenére az igazi eszenciája nem érzékelhető. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a csapat (rendező: Craig Brewer) készítette a remek Dolemite Is My Name humorral átszőtt, ragyogó és szabadszájú alkotást is, akkor nem értjük, ez a kreatív team most min csúszott el.

A másik hatalmas probléma a 12-es karikának való hódolat… már megint. Amíg Eddie Murphy a 80-as évek koronázatlan comedykirálya volt, nem jelentett neki problémát olyan alkotást kiadni a kezéből, amelyben kimondják, amit a helyzet épp megkíván (48 óra, Harlemi Éjszakák, stb…) Ezzel szemben ma, hogy még nagyobb közönséget lehessen becsábítani, pont ezt a határt meghúzva szinte meggyilkolták az eredetiség hangulatát, igazi humorerejét.

A folytatásban így ugyanazon story már esetlen, és pont az az energia hiányzik belőle, mely az elsőt oly maradandóvá tette.

Csupán néhány év telt el azóta, hogy Hollywood mindent elnyomó franchise mániája arra késztette a filmipart, hogy már az 1980-as, 90-es évekbe kezdjen visszanyúlni, és olyan szunnyadó remek örökségeket keltsen újra életre, mint jelen alkotás is. No persze, ha mindegyik úgy sikerülne, mint a Jumanji, vagy a Mad Max újragondolása, nekem kevesebb gondom lenne ezzel a folytatással, hisz nem csak újraforgatták – mint ahogy most látható – de újragondolták, és ezzel újradefiniálták az alkotást! Így már létjogosultsága is lett, hogy a fiatalabb generáció is megismerje a történetet!

Csupán két megmosolyogtató részt találtam ebben a nosztalgiaturnéban. Az egyik, amikor Akeem és Semmi ugyanabban a Queens-i környéken landol, mint korábban, és ugyanabban a félrecsúszott My-T-Sharp nevezetű fodrászatban találják magukat. Itt viszont – a környékkel ellentétben – megállt az idő, és ugyanaz a fodrásztrió dolgozik, akik ugyanolyan inkorrekt, de vicces dumát nyomnak, mint anno három évtizede. A másik Wesley Snipes Izzy tábornoka, aki, úgy vélem, komolyan vette mellékszerepét, és valóban igyekezett poénosra venni a figuráját. Meg kell említenem az utolsó pozitívumot, mely a gyönyörű és szemkápráztató ruházatokban merül ki. Szomorú, hogy ezekről kell beszéljek, mintsem magáról a tartalomról.

A mellékszereplők súlytalan játéka nálam feleslegesen sok volt, most itt nem rájuk voltam elsősorban kíváncsi, viszont a produkció megálmodójától E.Murphy-től túl keveset kaptunk, ráadásul a játéka kimerült a sok bárgyú mosolyban, és az idejétmúlt szemöldökfelhúzásokban. A papírvékony karakterek és a kiszámítható forgatókönyv ékes példája annak, hogyan lehet tönkretenni egy remeknek tűnő újragondolást. Szóvá teszik és szinte kiröhögik a filmben, hogy Hollywood csak rossz folytatásokat gyárt, erre itt mi történik? Ugyanolyan felesleges hulladékot gyártanak, mint amiről szó esik.

Craig Brewer nem volt képes John Landis örökségével mit kezdeni, túl nagy falat volt neki feléleszteni a storyt. Ha Eddie Murphynek rosszul esnek a kritikák – és emiatt volt, hogy abbahagyta a filmezést – akkor ebből kiindulva most egy darabig nem fogjuk őt vásznon látni, az biztos. Ha figyelembe veszem, hogy most csak felirattal láthatjuk az alkotást, akkor sem lesz viccesebb az Amerikába Jöttem 2, ha a fantasztikus Dörner György-féle szinkronhangot hozzáképzelem a látottakhoz, mert nincs mivel csodát tenni! Olyan érzet lengte körbe a filmet, mintha erőlködtek volna az alkotók, hogy megszülessen a folytatás.

A bárgyú humor nem jelent számomra előrelépést, inkább a ’88-as verziót nézem meg még 20-szor, mint ezt a verziót még egyszer. Ebből sajnos egyszer is elég volt.

Olyan felesleges volt elkészíteni így a folytatást, mintha Észak-Koreában választási irodát nyitnánk. Ha Önben kialakult egy szekunder szégyenérzet a film bizonyos jeleneteinél, akkor megnyugodhat, a hiba nem az Ön készülékében keresendő, most ez természetes. Úgy látszik Eddie Murphynek a kitaposott, ismert út volt a fontos, nem az, hogy újragondolva az első részt maradandót alkosson.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 10 legjobb Eddie Murphy film, amit mindenképpen látnod kell