Kritika: Greenland – Az utolsó menedék (2020)

A nem túl eredeti fikciós sztori is feldobhat valamit a napokról, amiben most vagyunk. És ha nem is az történik velünk (mennyire jó!), mint a filmbeli emberiséggel, azért a váratlan helyzet szülte reakciók igencsak valószerűek – a tényleg nagy baj esetén.

Néha azon tűnődőm, mire jók ezek a katasztrófafilmek. A főhős mindig megmenekül (esetleg beáldozza magát az emberiségért), a szokott rend helyre áll a Föld bolygón, ha kissé bicegve is… A szarkazmus viszont gyorsan porlad, ha az embert a szokott „lángtenger-rohangálás-utolsó percben megmenekülés” mögül egy korszellem szaga csapja meg. Ez pedig maga a félelem: a jelentől, a jövőtől, a ki nem számíthatótól. Hogy tényleg csak így, ilyen hirtelen? Semmi előzmény nélkül?

A Greenland – Az utolsó menedék filmcsatornás (hisz mozik egyelőre nincsenek) darabnak ez a jelentősége és nem a történet.

Mert annak minden részletét láttuk korábban. A világ bajba kerül, kevesen élhetik túl. A főhős küzd, hogy a családjával mégis túlélje. Útra kelnek a távoli menedék felé. Hosszan utaznak, közben nehézségeket gyűrnek le. Végül bejutnak a menedékbe. A túlélők előjönnek, a romok közt pislogva – és vége a mesének.

A „földbe csapódó égitest témában” a Deep Impact és az Armageddon alapművek, a kettőt egyidőben (1998) mutatták be, ami ritka; képzeljünk csak el két dinós vagy két Robin Hood-os filmet egy évadban. E nyomaték viszont az égitest általi kihalás rémét jól beírta a médiafogyasztói tudatba, így  jöhetett a sok B és C kategóriás változat. Mostani filmünk azért messze több ennél. De csak az említett áthallások, valamint az igen erős színészet miatt. A sztori szerint megint egy üstökös száguld a Föld felé és a végkifejlet is hasonló; a grönlandi óvóhelyre bejutásért megy a küzdelem. És mégis, ami a kettő közt játszódik, az joggal kelt szorongást a nézőben, ugyanakkor felnyitja a szemét, hogy mi a fontos az életében. Emellett a két zaklatotti nap közben egy lélektani-svájcibicskát is kapunk a hasonló helyzetek (ne így legyen!) esetére.

Ami már az elején érdekes, az a fejlett nyugati világ bomlásának menetrendje, ami dermesztően gyors, nézni is kellemetlen.

Egy órán belül roppan a jóléti társadalom összes gerince, amint az első „elnöki üzenet” üzenet megérkezik John, az építészmérnök (Gerard Butler) telójára: máris menniük kell a kiválasztottak óvóhelyére.  A kertvárosiak partija rögtön szétesik, a társasági örömöt halálfélelem váltja le az arcokon; mindenki túlélési üzemmódba kapcsol át. És itt szóljon, aki nem érzett át ilyet (ha halványabban is) tavasszal, mikor hirtelen eltűnt a tészta a boltból éd a patika előtt kígyózott a sor. Nálunk még mindig van a stratégiai készletből…

A kormány viselkedése a második erős benyomás.  A „Goverment”, mely más filmekben mindent elmagyaráz, itt vészesen hallgat, sőt – ahogy később kiderül – megvezeti a lakosságot, hogy elkerüljék a tömegpánikot, ami a kiválasztottak menedékhez jutását nehezítené. Nincs tehát űrbe küldött atomrakéta, se vagány mentőcsapat, akik készek életüket adni „for all mankind” ahogy a borostás Bruce Willis szkafanderéről leolvashattuk. Közvetlenül a vész előtt persze már gyanús dolog: katonai konvojok az utakon, repülők raja az égen, a tévében meg tovább nyugtatnak. Tipikus ez is: amit a média ennyire mond, csak nem lehet kamu…

Pedig az. És akkor jön, amit ismerünk: a boltokat fosztogatják, a házak lángolnak, az autópályák bedugulnak és a családapák fegyverért nyúlnak, miközben két nap maradt az eddig ismert világból a már bevallott megsemmisülésig.

„Ez gyorsan ment” – így hősünk, látva a káoszt, egy ősi bölcsességnek hangot adva;  az életösztön hamar felülírja a civilizációs normákat. Aztán mama is belekerül a sűrűjébe. S még jó, hogy a végveszély nem csak adrenalint pumpál ilyenkor. A lényegtelent is félre söpri az ember, s amit lehet helyrebillent még. A romlott házasságok valahogy helyrepattannak, a nyafogós kölyök kezes jószággá szelídül; az idős szülőkkel is rendezzük a viszonyt, ahogy ezt látjuk egy szép jelenetben a Deep Impact vége felé. Butler apaoroszlánként küzdi végig a filmet, most nem akcióhősként; fizimiskája (milyen jó szó!) és a lelke egészen Mel Gibsonra emlékeztet a Váltságdíjból. És ezt elismerésnek szánjuk.

A végső pusztulás előtti órákban a család tagjai egy időre elkeverednek egymástól, ami újabb veszélyekkel járt. Némelyek rájuk támadnak, mások, akiktől nem várnák, meglepően segítőkészek; a jó és a rossz egyszerre van jelen az emberi falkákban – amint azt holokauszt és gulág túlélők nemegyszer hangsúlyozták. John elsiet egy baptista gyülekezet mellett, a hívek a baljós eget nézik, némelyek az Amazing Grace-t éneklik. Mások, méterekre onnét világvége bulit tartanak és beintenek Clarke-nak, a gyilkos üstökösnek, miközben annak kisebb darabjai lángolva hullanak a közeli városokra.

A múltból tudjuk, hogy e két „véglet” volt a jellemző végveszélyek idején: a reményteli várakozás az „átmenet”-re és az alkoholgőzös haláltánc. Utóbbit látni Hitler utolsó napjaiban (A bukás), előbbit meg számos mártírtörténetben, ahol az élettől búcsúzókból csupán egy dolog hiányzik: a félelem. A Greenland – Az utolsó menedék című filmben is van ilyen, a jó karban levő nagypapa (Scott Glenn) aki nem menekül, mert „felkészült”. És arról a farmról akar a „mennybe feljutni”,  ahonnét a felesége már előre ment. Igazi középnyugati arc ez a Dale, lovat tart meg fegyvert, bizonnyal borzadva néznek rá a Szilícium-völgy polgárai. Szerepe ki tudja, hogyan, de valahogy becsusszant a léc alatt, hollywoodi tömegfilmben ezt már nem hittük volna. A Greenland tehát egyfajta lakmuszpapír a balsejtelmekről, sőt a legrosszabb álmokról: mi lenne, ha valódiak lennének. Addig igazítsunk tehát fazont, amíg megtehetjük – békeidőben.

//Kritika: Pálfy Gyula//

A 10 legjobb katasztrófafilm, amit mindenképpen látnod kell