Ma Rainey: A blues nagyasszonya (2020) – Kritika

Egyelőre nem tudni, hogy ez a film a sajnos fiatalon elhunyt Chadwick Boseman utolsó szerepe miatt vagy a szintén az évben fellángolt amerikai faji feszültségek okán írja be magát a filmtörténelembe. Én az elsőre szavaznék, mert a drámai jellemrajz, amit épp Boseman visz végig, egészen kiváló. És az se baj, hogy a film jól láthatóan egy színdarab adaptációja, amire ennélfogva a szokottnál jobban oda kell figyelni. Felületesen nézve ugyanis kissé koncepciós (szájbarágós) üzenetnek tűnhet…de csak felületesen nézve.

Kurzusfilmek persze azért léteztek, már a mozgókép bölcsis korától fogva. Diktátorok, befolyásos véleményvezérek miért is hagynának ki egy ilyen lehetőséget, hisz a film, a hetedik művészet kiválóan alkalmas a lelkek behangolására. Nekünk is kijutott ezekből egy saját nemzeti gyűjtemény, gondoljunk az ötvenes évek didaktikus tanmeséire (Állami áruház, Kiss Katalin házassága stb.), melyek haszna még ma is megvan: akár vígjátéknak is nézhetők- bár nem annak készültek többségében.

Őszintén reméljük, hogy ez a film nem lesz a BLM-őrület zászlóshajója (vagy legalább annak őrnaszádja), mert alkalmas arra is, csak nehogy valaki erre rájöjjön.

Azért valószínű, hogy e kor szelleméből szippantva készült az alkotás. Ám szerencsére nem csúszott bele a (kétség nélkül) sanyarú fekete múlt okán harsogó vádbeszéd csapdájába. Ami nem is oly könnyű manapság.

A történet a húszas évek vége felé játszódik, a lényeg pedig egyetlen szűk napon. A kezdőkép a nagy válság előtti prosperitásra utal, hívják a déli munkásokat északra, hogy ott portások, varrónők, sofőrök, szorgos fogaskerekek legyenek.  A fülledt zenével teli délről Chicagóba érkezik egy blues zenekar („banda”) is, hogy a műfaj királynőjét, Ma Raineyt-t kísérve új lemezt vegyenek fel. A stúdiósok fehérek persze, akik szép hasznot húznak a népszerű sztárból. Ezt a felvétel alatt többször is megkapják az arcukba, pedig lihegve szolgálják ki a nem kicsit háklis énekesnő szeszélyeit és viselik néha egészen ordánáré stílusát. Ez is egy érdekes mellékszál a filmben, miként uralja le a vérbeli művész a saját környezetét és hogyan lehet egyáltalán túlélni az efféle borzalmas zsarnok környezetében.

További fehérek csak egy-egy rossz emlékhez kapcsoltan bukkannak fel a beszélgetésekben, meg az utcán, ahogy bámulják „vidéki” hőseinket a fűszeres előtt. Láthatóan mit se tudva a multikulturalizmusról.

Bizony az – akkor még – többségi „fehér lelkekben” állt az a bizonyos fal, ezt készséggel elhisszük, amelyet a blues (és később más „fekete” zenék) helyenként áttörtek ugyan, de a feketék erősen deficites helyzetén ez nemigen segített. Mert ők inkább egy-egy jópofa szórakoztatóipari terméknek érezték magukat a fehérek uralta közélet peremén. Láttunk ilyet a Zöld könyvben, most azonban nem apró jelenetekben, arcok-gesztusok játékában jön felénk az üzenet, hanem kemény monológokban, amivel rendre egymást sorozzák a szereplők. Többnyire két helyszínen, a szűk, félhomályos stúdióban és az alagsori próbateremben, ami a filmes látvány szempontjából nem szokványos, inkább a színdarab-atmoszférának kedvez.

A párbeszédek csatája viszont többször is megindítóan erős.  Ezekre figyeljünk, ha kérhetem, mert a végén értjük csak meg, hogy éppen akkor, a lemezfelvétel alatt és annak szüneteiben helyezték el a dramaturgiai csúcspontokat. Három fő téma körül keringenek ezek a párbeszédek: a faji kérdés, az Istenbe vetett hit értelme és persze a zenei tehetség útja a siker felé. Az utóbbi kettőről jócskán eltérnek a nézetek, az első ügyben viszont már több jelenlevő is szenvedett sérelmeket. A legszörnyűbbet éppen a legfiatalabb, Levee, a Chadwick Boseman alakította izgága trombitás meséli el, aki egy őstehetség, valóságos fekete Amadeus. Ki is akasztja a többi zenészt a lekezelő stílusával, meg a gátlástalan sikeréhségével.  Az igazi dráma mégis egyértelműen az övé.

A sokszor felemlített faji kérdés csak körítés a jellemrajzához – meg számára egy kerítés, amin éppen át kíván lépni. Egyebek közt a nem szokványos játékával, az eredeti dalaival, melyek (reménysége szerint) majd felrepítik őt a középszerűségből.

Csakhogy iszonyú tehetsége dacára zabolátlan a kommunikációja, szavaiban a legkisebb taktika sincs. Egyszerre lázad Isten és a többi ember ellen, a szemünk előtt ássa el magát mindenkinél. Igy akik segíthetnék a felívelését, éppen azok zárnak össze előtte. Előbb a fekete zenésztársak válnak meg tőle, majd a fehér stúdiófőnök dobja vissza a dalait… senki se kér a kezelhetetlen kreativitásból. Mélyen valószerű folyamat, és az is, ahogy a lenullázott tehetség hirtelen gyilkos energiaként lobban fel, majd egészen úgy hamvad el, mint egy régi görög sorstragédia hőse. Boseman ezt a vibrálóan életerős, majd gyorsan széthulló karaktert kiválóan hozza; aki a színészt más szerepekben kedvelte, ki ne hagyja ezt sem.

Másrészt, aki pergőbb cselekményekre vágyna, esetleg nem oly módon szereti a mély társadalmi mondandó boncolgatását, hogy főként beszélnek róla, hanem ábrázolják is – nos annak bizonyára nem jelent maradandó élményt a film, és szépen alámerül az „egyszer azért nézhető” dolgozatok pókhálós dobozába. Azért viszont vitán felül kijár egy respect, hogy nincs bűnbakkeresés, sem ujjal mutogatás. A fehér ember e filmben (még épp) nem „ördög”, minden baj okozója. Sőt, mintha valami halványan azt sugallná, hogy egy lenézett etnikai közösségnek is törvényszerűen megvannak a belső bajai, a megosztó ellentétei. Vagyis az elnyomott helyzet nem tesz jobbá automatikusan.

Nem tudjuk, hogy ez a bölcs mértéktartás ott van-e az eredeti színdarabban is, vagy például az e filmben producerkedő Denzel Washington befolyása, akit amúgy a filmes celebvilág egyik legrokonszenvesebb figurájaként kedvelünk, egyebek mellett életvitele, higgadt szavai és nagy tehetsége miatt.

Hajlunk ez utóbbira ( máris egy tetten ért előítélet, de legalább pozitív). S hogy kinek ajánlott a film? Mindjárt két karakteres csoportnak is: az eltökélt színházba járóknak, akik nem „ékszereik csörgetése” (Lennon) miatt járnak a teátrumba, és a középsúlyú Marvel-rajongóknak, hogy egyik kedvenc hősüktől lássanak valami mélyebbet is.

//Kritika: Pálfy Gyula//

10 hollywoodi sztár, aki eljátszott egy szerepet, és az a valóságban is megtörtént vele