Kritika: The Prom – A végzős bál (2020)

Az „eszme” úgy jut diadalra a The Prom – A végzős bál című Netflix-musicalban, mintha a legsötétebb ötvenes éveket taposnánk valahol a szovjet blokkban. Nevezzük meg az ellenfelet, tegyük kellően ellenszenvessé, a sajátjainkat meg ruházzuk fel bohókás bájjal. Végül söpörjük ki a bigottakat az iskolai bál, s a közélet parkettjéről.

A film a klasszikus musical szokott elemeit használja. Ez olyan az amerikai filmiparban, mint juharfaszirup a palacsintán: mindenki ismeri. Nem probléma, hogy a valószerűség zárójeles; a tanterem reflektoros színpaddá, a lányszoba rivaldafényes poronddá válik, ahogy a dalok egymás után jönnek. A karakterek rikítóan „neonszínűek”, ám kellően ellentétesek, végül konfliktusuk a megtalált egységben feloldódik (My fair lady, Hair, Mamma Mia), ahogy ez most történik.

Egy csapat színházi színész a Broadwayről (Meryl Streep, Nicole Kidman és a hírességeket autójában énekeltető James Corden alakításában) éppen depressziós, mert darabjuk már a premieren megbukott. Valami közéleti ügy kell hát (jótékonykodás, klímavédelem, bálnák), amit a média megint felkap, így lelkük újra feltankolhat az éltető nárcizmussal. Kis tanakodás után a Twitterrről (naná, hogy onnan) eléjük ugrik „a módszer, hogy önimádók maradjunk, miközben mégis rendes embereknek tűnjünk”. Egy vidéki diáklánynak, a leszbikus Emmának megtiltja a konzervatívok uralta iskolaszék, hogy barátnőjével menjen a gimis évek csúcspontjának számító puccos iskolabálba. Megvan az ügy, rá lehet mozdulni.

„Mint celebnek van hatalmunk, hogy megváltsuk a világot”- szögezi le a hír hallatán a Corden játszotta meleg komikus, így máris sietnek „suttyófalvába”(a republikánus) Indiana államba, hogy az „asztalra csapjanak”. Meg persze, hogy magukat is alaposan fényezzék. A hírnévfüggő celebvilág gúnyrajza ügyes, ám végül e szál elhamvad az „érzékenyítés” oltárán: az egomániás sztárok jellemfejlődésen átmenve annyira cukik lesznek, hogy zsebből összeadják az immár „befogadó” iskolabált. A rendezvény végül országos toleranciafesztiválként ragyog fel a közép-nyugat setét egén. Mellesleg egyértelmű lesz, hogy a net erősebb a tévénél, a youtuber-hős és az insta-celeb már többeket elér, mint az avítt, ám neves talk-show. A lezárás (kell-e mondanunk?) egy High School Musicalba oltott Mamma Mia finálé: ének és tánc és össznépi összeborulás.

Mindez leginkább azért érdemel figyelmet, mert a film közzéteszi a „progresszió” menetrendjét, melyben a konzervatív vidéki Amerika visszaszorítása az egyik fő tétel, s ezt nem valami trumpista Capitolium-foglaló teregeti ki, hanem egy hatásos dal, úgy a film közepén táján.

Az ének, a bibliai félmondatból kiindulva („Szeresd felebarátodat”) sorozza végig a keresztény felfogás elemeit, az elvek és a valós tettek (válás, tetoválás, házasság előtti szex) vagyis a képmutatás egymás után idézett példáival. Álljunk akárhol is a politikai és világnézeti palettán, ez bizony mérföldkőnek tűnik az amerikai tömegkultúrában. Hollywoodi popcorn (tehát főáramú) filmben ily módon még soha nem szedték ízekre azt az életformát, mely az Államokban a kezdetektől fogva közös nevezőnek számított.

Most négy vidám percben kiderül: ennek vége. A bigott ifjak, a dalba szedett érvek súlya alatt megtörve feladják elavult identitásukat és egymás után állnak be az új világot ünneplő kórusba.  Mely szinte szertartás: tipikusan a fogyasztás templomában, egy pláza szökőkútjánál. De kell még valami, ami a nézői lelket végképp a kellő irányba fordítja, hosszan mutatják a meleg komikus egykori sérelmeit, majd, ahogy a szánalmas-kardigános anyuka a bocsánatáért esedezik, mivel fiát a születéskori neme szerint merészelte kezelni. Kiderül az is, hogy Emma titkos szerelme épp a vezérkonzervatív mama lánya, Alyssa, aki szintén „megjavítja” saját bigott szülőjét.

A vonalas anyatigris így szolid kosztümjét szivárványszín flitterre cserélve veti be magát a győztesek táncába. Mert a gyűlöletbűnt nem elég elhagyni; demonstrálni kell az egykor megvetett életforma mellett…    

A The Prom – A végzős bál igenis maradandó darab, s ennek egy nagy oka van: a változó kor lakmuszpapírja. Egy gondosan felépített tanmese, mely a Biden-éra nyitányának is nagyszerűen megfelelne. A cél nyilván az lehet, hogy a példákba csomagolt könnyed érzékenyítés a régi és a „progresszív” Amerika közt tépelődő nézőt belülről, az empátiáján át ingassa meg, s terelje a politikai korrektség szempontjából egyetlen helyesnek vélt irányba.

//Szerző: Pálfy Gyula//

A leghíresebb meseadó tanítja a gyerekeket az LMBTQ névmások “helyes” használatára