Klímaváltozásból klímakatasztrófa | David Attenborough: Egy élet a bolygónkon - Kritika David Attenborough, a világhírű természettudós és természetfilm rendező ezúttal tanúvallomását vitte képernyőre, bemutatva ezzel bolygónk egy emberi élet alatti pusztulását. Sorozatai eddig is rávilágítottak a problémára, hogy az emberiség a Földet pusztító láncreakciók sorozatait váltja ki, ezért a tanúvallomás tőle nem új, inkább egy precedenst próbál teremteni arra, hogy saját felelősséget kell vállalni az egyénnek, ezzel hibákat beismerve. A klímakatasztrófa elkerülése érdekében a legelső lépés a megfelelő diagnózis, amelyet meg is kapunk fokozatosan, a történet a természettudós születésétől halad napjainkig. A film első egy órája a közvetlen vagy közvetett, általunk elkövetett pusztítást szemlélteti, időszakonként feltüntetve a Föld népességének, a háborítatlan vadon területének, valamint a levegő szén-dioxid tartalmának változását. Nyers adatok magával ragadó képsorokkal ötvözve, ahogy David Attenborough-tól megszokhattuk. A film utolsó fél órájában a természettudós a 2100-ig bekövetkező károkat vizionálja. Szerinte a XXI. század végére a Föld átlaghőmérséklete 4 fokkal lesz melegebb, amely a párizsi klímaegyezményben kijelölt vészhelyzeti pontnál 2 fokkal melegebbet jelent. A természettudós ebben az esetben a nemzetközi számításokhoz viszonyítva az átlagosnál optimistábban képzeli el a jövőt. Számomra túlságosan reménykeltő lett a film vége, viszont David Attenborough katasztrófa elkerülése érdekében megfogalmazott érveinek jogossága vitathatatlan: nekünk kell változni, vagy rá leszünk kényszerítve. Gandhi mondta egyszer: „A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.” Ha Gandhi élne, valószínűleg David Attenborough-val vitatkoznának, ugyanis a XX. század első felében napjainkhoz képest a népességünk egyharmada élne, így erőforráshiány lépne fel. Viszont diagnózisuk megegyezne, a globális felmelegedést okozó legfőbb tényező az emberi tevékenység lenne: mi vagyunk a felelősek, még ha nem is sejtjük, mivel váltjuk ki a folyamat exponenciális felgyorsulását. A boltban, a szavazófülkében, karrierünk és életünk során minden egyes választással szavazunk, letesszük a voksunkat valami mellett, ami nagy valószínűséggel a pillanatnyi, rövidtávú érdekeinket szolgálja, de ennek közvetett következménye nem kerül a szemünk elé azonnal. Megtapasztalunk rengeteg – az életünket gyökeresen megváltoztató és befolyásoló – változást, amelyekhez alkalmazkodunk, de a történéseket kiváltó cselekedeteinket nem kötjük a szomorú végkifejlethez. Előbb utóbb elérünk majd ahhoz a ponthoz, amikor már nem számít, hogy kik és mennyi idő alatt okozták a klímakatasztrófát és nem az eddig bűnét be nem ismerő felelős fajt fogjuk rajtunk kívül keresni, mert csak mi, emberek fogunk tudni próbálni változtatni rajta az utolsó utáni, utáni pillanatban. Mi vagyunk a vírus, a Föld nélkülünk is élni fog tovább. És hogy milyen hirtelenséggel fog mindez bekövetkezni? Legjobban A gyűlölet című film egyik idézete szemlélteti: „Azt ismered, hogy egy pasi leesik az ötvenedikről? Ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát: "Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben." Tudod, nem a zuhanás számít, a leérkezés.” //Csuka Gergő kritikája// https://www.filmezzunk.hu/2020/09/15/15-legpusztitobb-katasztrofafilm-amit-vetek-lenne-kihagyni/