Kritika: A chicagói 7-ek tárgyalása (2020)

Tudjuk persze, hogy a hetedik művészet, a film majdnem bármire alkalmas. Miért éppen a politika ne használná a saját céljaira? Pikáns, hogy közvetlenül az elnökválasztás előtt lép porondra egy régi történet, melyben a sztori és főként a csomagolás előkészíti a terepet egy sokak által remélt politikai fordulatra. Amit persze legalább annyian éppen elkerülni kívánnak. Meseország tehát odaát sem mindenkié.

Főleg nem a republikánusoké, de úgy általában a konzervatívoké sem az.  Legalábbis a magyarul nem túl izgalmas A chicagói 7-ek tárgyalása című moziban, ami rejtélyes okból éppen most, kevéssel a „szuperkedd” előtt debütált a Netflixen. Az ellenszenvesre vett elnyomó konzervatívok kontra demokrata szabadsághősök párviadalát egy 1968-as történet keresztmetszetén át hozza elénk a film, ezt pedig nem szájbarágósan, sőt helyenként magas szakmai színvonalon teszi –  ami a film eszköztárát illeti.

Az üzenet egy baloldali fordulatot sürget, ez annyira egyértelmű, hogy nézőként (ha lenne rá jogunk) máris sietnénk odaátra, hogy leadjuk voksunkat az urnánknál.

De nem is a kívülállót célozza ez a film, hanem az ingadozók táborát. Rájuk akár hatással lehet. Tény, hogy a kiváló jellemábrázoló vénával megáldott, nagyszerű párbeszédet kreáló forgatókönyvíró, Aaron Sorkin (pl. Az elnök emberei, Közösségi háló, Elit játszma) rendezőként sem csorba nagykanállal nyomja le torkunkon a „progresszív” üzenetet, hanem vonzóan csomagolja. Igy a termék (mint bírósági film) szinte hibátlan. Viszont kár, hogy ennyire kiszolgál egy konkrét politikai helyzetet, amit talán nem egy film kellene, hogy befolyásoljon.

A történet nagy része tárgyalóteremben zajlik. Ismerős közeg ez az USA-ban, nem tudják megunni. A perben oly srácokon kell példát statuálni, akik pimaszul Chicagóba jöttek, tüntetni a Demokrata Párt gyűlésén. Nekik a kíváncsi média figyelme kellett, azt meg is kapták. És még az állam figyelmét is: a fennálló rend védelmében látványos kirakatpert akasztanak a nyakukba. A prekoncepció már az igazságügyminiszter szobájában feláll, a lehető legtöbbet kell kapniuk, hogy „harmincas éveiket állami intézményeben töltsék”-kapja az ukázt a fiatal ügyész, mint tanult kollégája Sztálinjóska idején, a szőnyeg szélén állva …  A szándékos jogsértést elfogult bíróval biztosítják be, aki folyton meginti a hangoskodó vádlottakat és kissé habókos ügyvédjükbe (a Kémek hídjás Mary Rylance) fojtja a szót. Az egész „konzervatív elnyomó bagázs”-ból egyedül éppen az ügyész (Joseph Gordon-Levitt; Robin, Nolan Batmanjében) a kicsit emberarcú, előre sejtjük, mit tesz majd a fináléban, a igazunk lesz. A józan értelmiségi prototípusa ez a becsületes cserkészforma, akit a film készítői (feltevés!) talán megnyerhetőnek tartanak az őszre várt újbalos fordulat számára…

A megvádoltak sem egyarcú társaság. Ha tehát bevarrják őket tíz évre, az egyszerre több társadalmi csoportot is megfélemlíthet. Van köztük szolid családapa, „HÖK-vezér” egyetemista, füvezős hippi ( Sacha Baron Cohen Oscar-gyanús alakításában a trágár botrányhős komikus mintha magát játszaná) és hozzájuk csapnak egy  fekete párducot, aki nem a Marvel filmekből jött, hanem a hírhedt mozgalom vezére. A fekete bőrdzsekis militáns Párducok megvetik Matin Luther King mozgalmát, ők már nem peticióznak és énekelgetnek, hanem vérrel és vassal veszik el jogaikat a „népük” számára. Közben szélsőbalos eszmékkel is át kívánták formálni a feketék tömegeit; ahogy mára kiderült, kevés sikerrel. Ikonná lett viszont védjegyük a magasra emelt ököl. Ahogy e jókötésű harcossal a per során bánnak, az jócskán olaj egy mai tűzre, a BLM-mozgalom köszöni szépen, ha van eszük, jól ki is használják e képsorokat.

A kis csapat tehát változtatni akar az Államokon, amihez alkotmányos joguk van, bár ezt főként radiális eszközökkel tennék. Csak a diákvezér, a későbbi demokrata képviselő, Tom Hayden hisz a választásosokban; inkább a „forradalom” a népszerűbb köztük, szinte kötőszóként használják. Éppen erre indul be reflexből a hatalmi gépezet és reagálja túl – utólag ez egyértelmű – az eseményeket, melyek nagy része azért ma is törvényszegés (közparkok megszállása, engedély nélküli demonstrációk, Molotov-koktélok a sorozó irodákra) Ez tehát a „radikális baloldal, más-más ruhában” ahogy a filmbeli ügyész nevesít, ami kiadós demagógnak tűnik, de azért van benne valami, ha az emberöltővel későbbi Amerikára pillantunk.

Érdekes, ahogy e laza csoport tagjai látják egymást, erre is kitér a film. Kezdetben (a kb. szocdem) Tom Hayden azzal ekézi (a kb. anarchista)  hippi vádlottársát, hogy miatta fognak ötven év múlva az egész progresszív ügyre úgy gondolni, amit „egy csapat beszívott, mocskos szájú lúzer” művelt.

Nos, ebben a forrófejű diákvezér, a későbbi szenátor nagyot tévedett. Abie Hoffman az ellenkultúra ikonja, a yippiek vezére ugyan végigbohóckodta a tárgyalást, kekeckedett (néha szellemesen) a vaskalapos bíróval, akit véletlenül szintén Hoffman-nak hívtak, de nem ezért gyakorolt hatást. Inkább életműve a „kulturális forradalom” miatt, ami később egyértelműen kondicionálta a mai óriásvállatok csúcsvezéreit, a politikai döntéshozók, az egész establisment életszemléletét. Pontos zárókép tehát, hogy félretéve az ellentéteket, együtt demonstrál és zajong a mérsékelt és a radikális baloldal, a film végi katartikus jelenetben. Ez a jelképes lezárás, a tárgyalótermi ováció úgy hatol nézői lélekbe, mint kés a vajba, amint a Holt költők társaságában is a hasonló jelenet. És ahogy a Hairban az a nevezetes utolsó pár perc. Ami pedig összehozta a különféle rendszerkritikusokat az a vietnami háború ügye, egy máig be nem gyógyult seb, az 58 ezer, fiatal amerikai életébe kerülő katonai beavatkozás.

Példázatszerű tehát az utolsó jelenet. Az eredeti Amerika radikális átformálása megkezdődött és máig sem ért véget. „Ezek olyan dolgok, amikre manapság is van példa: Richard Daleyt (a korabeli chicagói polgármestert) igazából kicserélhetnénk Donald Trumppal” – nyilatkozta Sorkin, aki úgy tűnik pontosan tudta mit és miért rakott ebbe a filmbe.

//Pálfy Gyula//

Tenet (2020) – Filmkritika