Enola Holmes (2020) – Kritika

Egy vadóc fruska kalandjai. Ezt a hajdani, pöttyös – csíkos könyvek hangulatát idéző alcímet is adhatnánk ennek a filmnek. Mert az Enola Holmes egy klasszikus – csakis jó értelemben – lányos fejlődéstörténet, ahol a főhős karót nyelt lordok között, a merev angol osztálytársadalomban bontogatja szárnyait. Miközben ezt-azt lever a könyökével a képletes (és a valóságos) polcokról. Ám közben megízleli a szabad döntés máshoz nem hasonlítható ízét. És kezébe veszi saját sorsának alakítását.

Ebben a folyamatban az ikonikus nyomozó, Sherlock Holmes, a kamasz Enola egyik bátyja halvány árnyék csupán. Amolyan kiegészítő díszlet. De jól van ez így, mert „ez” a Sherlock előre megfontoltan foglalja el mellékszerepét és lesz csupán ezüst foglalat a virgonc igazgyöngy Enola körül. Ha ezt felismerjük és a történet első harmadában megszokjuk, már nem is zavaró, hogy Sherlockról, a sokféleképp filmre vitt, de mindig különcnek (néhol afféle viktoriánus vasembernek, máskor kissé Asperger-szindrómásnak) ábrázolt nyomozó-királyról, s annak árnyalt jelleméről e filmben sokat nem tudunk meg. Az ikonikus bűnüldöző alakítója Henry Cavill (időnként Superman) nyilván tudna ennél többet is és nem csak azért, mert

kigyúrt felsőtestét ezúttal finom angol szövetkabát rejti, ám az ő Sherlockja visszafogottan szemlélődik, időnként elkortyol egy italt a klubban, ahogy a lordoktól elvárjuk, még épp nem jéghideg a fazonja.

Inkább kimért és visszafogott, ahogy gyermekkorunk kifogástalan úriembere, Phileas Fogg a Nyolcvan nap alatt’ -ból. Úgy kezeli régen látott húgát, mint a tartózkodó nagybácsi, miközben azért lassan felismeri benne a rokonlelket – persze, hogy egy nyomozás során, melyet nem együtt, de párhuzamosan végeznek. Az ügy lényege hogy, közös anyjuk (Helena Bonham Carter) egyszer csak eltűnik, vélhetően egy összeesküvés miatt, amit Enola joggal gyanít, hiszen korábban rányitott egy titkos összejövetelre, ahol csupa, az anyjához hasonlóan különc hölgy titokzatoskodik, nagyon úgy festett, sántikálnak valamiben. Az eltűnt nőalakról megtudjuk, hogy igencsak extravagáns nevelésben részesítette Enolát, abban önvédelmi sportok és túlélőgyakorlatok mellett magas művészetek és önfelszabadtó tréningek egyaránt szerepeltek. A magánnevelés célja a kislány személyiségének megedzése a komor, férfiak uralta, velejéig „himsoviniszta” Angliában. És itt persze bejön a csipetnyi feminizmus, szerencsére nem annak elvadult, túltolt formája.

Elmerenghetnénk azon, (gondoljuk megtették már!), hogy a női írók Jane Austen (Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet) Lucy Maud Mongomery keresztül (Anne-regények) miért éppen a lázadó, non konform nőalakokat szeretik igényesen kifejteni, a mi közkedvelt Szabó Magdánk pár hősét is említhetnénk e sorban. Nyilván a kor is felelős, amiben e jeles hölgyek alkottak. Viszont az Enola Holmest kortárs szerző (Nancy Springer) sikeres ifjúsági regényéből vitték vászonra, így lehetne e történet harsány petíciója a női jogoknak azonban – legalábbis a film –  semmiképp sem az. Bár némelyek szerint (angol nyelvű cikkíró)„cuki, halvány feminizmusa olyan balzsam, amely csak csillapítja a jelenlegi fájdalmat ”-s ezzel nyilván a pandémiás időkre utal.

Számunkra viszont e „cukiság” inkább a jelzett eszmének a paródiája, legalábbis annak határát súrolja. Még ha talán talán nem is ez volt a szándék.

A címszerepet a még mindig csak 16 éves Millie Bobby Brown mindenesetre meglepő profizmussal hozza. Játéka máris túllép a „gyermekszínészet” határain, így további szakmai pályafutása bizonnyal nem csak a sokszor említett Natalie Portmanhoz való feltűnő hasonlósága miatt reményteli. Van még egy alak a filmben a formabontó Holmes családból, aki viszont tényleg Conan Doyle tollából született, Mycroft, Sherlock bátyja, maga a megtestesült „angolkodás”, naná, hogy egy borzalmas leánynevelő intézetbe vágná be Enolát, amire a lány inkább szökéssel és vad kalandok szándékos megélésével válaszol. Innentől pikareszk regények stílusában ismerkedünk a korabeli Angliával, főleg Londonnal, amit a CGI-technika jelentősen felkerekített bizony. Mert persze nem a Dickens-regényfilmek sötét-rongyos nyomorúságos képi világára éhezünk (talán az a képi világ is túlzás) de a film Londonja (nekünk) mégis túlságosan patent és kellemes.

Mindenesetre bepillantást nyerünk a gyorsan változó Brit Birodalom némely belső ügyeibe (választójogi kérdések, Lordok háza, radikális szüfrazsettek) megfogja kezünket a történet, illetve az ifjú nézőkét inkább, mert ez a film ízig-vérig „ifjúsági” darab, annak meg nem olyan rossz. Egyszer mindenképp nézhető.

//Pálfy Gyula//

A filmtörténelem 10 legviccesebb színészpárosa