Tenet (2020) – Filmkritika

Nyakunkon a jövő. És ez tényleg rossz hír. Egy kiadós hümmögéssel kezdeném. Könnyebb lenne, ha elég volna ennyi és máris záródna a cikk. Kicsit örülnék is, de persze ilyet mégse lehet. A várva-várt Film, az év nagy dobása, a zaklatott 2020-as évbe belerokkant moziipar megmentőjének szánt műremek ugyanis megosztó lesz. Nem kicsit (hogy klasszikust idézzünk) hanem nagyon. Valakinek bizonnyal az életmű kevésbé sikerült darabját jelenti – másnak magát a „nagy összegzést”, mert két korábbi klasszikus, a Memento és az Eredet egyfajta szintézisét és tovább gondolását látja benne.

Az alapötlet mindenképp eredeti. Az emberiséggel főként az űrből jött idegenek szoktak kutyául bánni, fenyegető hangulatú filmekben. Már persze ha előbb nem pusztítjuk el mi magunk a bolygónkat valami atomháborúban. Az pedig már unikum, hogy a jövőbeli emberiség feni a fogát ránk valamiért. E rossz szándékot titkosügynökös-kommandós módszerekkel semlegesíteni; ez a Tenet lényege. A küldetés szokványos James Bond módszerekkel történik, rengeteg látványos akcióval körítve. Igen sok cselekményszál elindul, elutazhatunk Indiába és Norvégia vizeire, járkálunk Londonban és egy hivatalosan nem is létező orosz „majdnem csernobil”-városban is,

azonban igencsak kapaszkodnunk kell, hogy mindebből érthető, kerek egész álljon össze.   

Most pedig jöjjön, aminek jönnie kell, az egyfelől-másfelől mondatok egymásba kapaszkodó keringője. Bizony vékony jégen táncolunk egy nagy ívű, monumentális darab vizsgálatakor, amit Nolan, a joggal nagyra tartott iparos/művész készített. Egy oly ütős név, aki – ha most rögtön eldobná is a kamerát – már eddigi munkái okán kiradírozhatatlan lenne a század filmlexikonaiból. Ha csak be nem előzi valaki a jövőből. Vagy már meg is tette…

Hát ez az kérem. Az idő, ami ugye relatív dolog.  Tudtuk ezt, csak nem gondoltuk, ahogy a nagyszerű vígjátékban (Oscar) Stallone mondja. Ez a fránya idő most éppen visszafelé mozog, inverz (vagyis fordítva mozgó) tárgyakat, néha embereket dobál közénk. Valahonnét a jövőből türemkedik mindez felénk és azoknak, akik a szálakat mozgatják (a rejtélyes Tenet segítségével) nem túl fényes a rólunk való véleménye. Bár nem szedik pontokba mi bajuk van a jelenlegi emberiséggel, pár utalás elhangzik a Főhősnek (akinek nincs neve) címezve. A méltán nagyra becsült Denzel Washington fia alakítja e központi figurát, John James Washington, de valahogy mégse tud alakja köré olyan „centrális erőtér” szerveződni, hogy teljesen betöltse a neki szánt teret. Pedig igen nagy a szerepe és történet menete során egyre fokozódik a felelőssége Földünk megmentésében.

Ám színészi játékának mélysége ezzel sajnos nem áll párhuzamban, és mondatai is (bár arról a forgatókönyv tehet) megmaradnak a folytonos tűnődés szintjén.

Persze, ha ez volt a szándék, szót se szólunk… de Nolan korábbi dolgozataiban pár ennél kifejtettebb bölcselkedés is akadt. És azokat mi szerettük a magvas párbeszédek, meg a katartikus monológok miatt, Hans Zimmer monumentális zenéivel körítve. A zene most sem rossz, bár szívünk szerint inkább a helyzethez illőnek mondanánk, hisz a végig közepesen nyomasztó hangulat hű tükre. Így valamiképp a Dunkirk rideg-fémes hangkulisszáival rokon, bár ezúttal nem Zimmer, hanem a Fekete párduc komponistája, Ludwig Goranssony komponálta a képek alá.

A film legfőbb erénye a bizonytalanság hangulata. A dolgok jelen állásban pedig ez igencsak hiteles érzet. Most aztán átéljük, milyen az, ha eddigi világunk megszűnik – vagy minimum véglegesen átalakul. Még ha ez egyelőre nem is a film szerinti harmadik világháború, avagy ahogy a Tenetben  többször elhangzó,  „ még annál is rosszabb” miatt történik.

A látvány grandiózus. Naná, hogy az.

Értjük ez alatt, ahogy a nagy Boeing szépen belemegy az épület falába (valódi repülő, valódi falba) az autópályás üldözéseknél, a verekedéseknél és a film végi, szerintem túl hosszú csatajelenetnél pedig a vizuális élményt kiadósan fokozza, hogy egy jelenetbe illesztve látjuk a hagyományosan (vagyis időben előre) és a visszafelé mozgó (vagyis inverz) szereplőket és tárgyakat és ez bizony érdekes, ha egy idő után meg is szokjuk e módosított fizikát.

S bár a látványos élményparádé viszi a prímet, pár apró társadalomrajz (karcolat) és néhány kisebb utalás jelenünk dolgairól azért belefért a szüzsébe. Például igen tetszett a Főhős reakciója a finom szövetes, előkelő pincéres angol sznobságra (bár lehet, hogy valami proletár gén mondatja ezt) de az is, ahogy ezt Michael Caine (Nolan állandó szereplője) a rövid szerepében is higgadt méltósággal reagálja le. Érdekes az indiai kontraszt szerepeltetése, ugyanazon négyzetmérföld alatt megfér a high-tech csúcstorony és a zsúfolt bódéváros. És hát ott van az orosz homályzóna, a Mad Max-ből kikopizott, atomszennyezett iparváros, amiből Andrei Sator, a Kenneth Branagh játszotta oligarcha kikaparta magát…és jutott el angolhonba, hogy ott a szorgos munkával megszerzett milliárdjait élvezhesse. Persze nem fenékig tejfel az élete. Mi több, az ő felhalmozott keserűsége végül az egész világ számára életveszélyt rejteget. De erről már nem beszélhetünk, a súlyos becsületszó terhe miatt.

//Pálfy Gyula kritikája//

10 felejthetetlen film, döbbenetes befejezéssel