A Marvel-jelenség

2020. furcsa év a mozi számára. Bár a streaming platformok továbbra is ontják magukból a filmeket és a sorozatokat, a nagy hollywoodi blockbusterek csak a folyamatosan halasztott premierdátumokkal adnak hírt magukról. Ez ügyben valószínűleg a Marvel-univerzum filmjeinek hiánya kelti a legnagyobb űrt, jó apropót kínálva arra, hogy megvizsgáljuk közelebbről, miért is lett ez a stúdió az utóbbi években Hollywood zászlóshajója. Kéri Keller Szilvia írása.

Tavaly év végén Martin Scorsese, és a még mögé beálló rendező legendák, mint Francis Ford Coppola borzolták a kedélyeket azzal, hogy nekimentek a Marvelnek. Scorsese egyenesen kijelentette, hogy a Marvel nem mozit készít, hanem vidámparkká alantasítja azt. Érdemes átnézni, hogy mi az amit Scorsese valójában kritizál a Marvel rendszerében, azaz nem is feltétlenül az egyes filmekben.

Véleménye szerint hiányzik ezekből az a tét, amely elengedhetetlen egy igazán izgalmas alaphelyzethez.

A felületes karakterábrázolás, és az események gyakorta súlytalan ábrázolása oda vezet, hogy a történet maga elsikkad, és pusztán a látvány viszi el a hátán az alkotást. Emiatt válik mozi helyett vidámparkká. Szerinte ezek a filmek már nem helyeznek hangsúlyt a történet és a karakterek felépítésére, és főleg nem kap elég terepet a hangulatteremtés, minek következményeképp ezek a filmek nehezen lesznek egymástól megkülönböztethetőek (Sorsese 2019). Scorsese állításával lehet vitatkozni, vagy egyet érteni, mindenesetre abból a viharból, amit ezzel kavart egyenesen következik a kérdés: miért van ezeknek a filmeknek mégis ekkora, és főleg töretlen sikere.

Kenyeret és cirkuszt

Tom Gunning Az attrakció mozija című írásában a korai, azaz 1906. előtti filmeket vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek az alkotásoknak a legnagyobb ereje a képek bemutatásában rejlett. (Gunning 2004, 292.) Az attrakció mozija, ahogyan Gunning említi a megmutatás képességén alapszik, tehát elsősorban exhibicionista filmkészítést tételez, szemben a későbbi voyeurisztikus (azaz a néző leselkedő helyzetbe kényszerítése), történetmesélő filmkészítéssel. A film korai éveiben ugyanis nem volt fontos a történet (még Melièsnél sem), az csupán a bemutatott képek közötti laza kapcsolatot biztosította. Ezekben a korai filmekben a színészek újra és újra belenéztek a kamerába, szélsőséges gesztikulálásukkal is a rögzítettségre irányították a figyelmet. Nem volt cél ugyanis egy zárt, fiktív világ megteremtése, maga a technika annyira új volt, hogy ezek az alkotások leginkább a képek rögzíthetőségének technológiáját voltak hivatottak bemutatni (Gunning 2004, 295.)

Hogyan is jön az attrakció mozija képbe a Marvel mozik kapcsán?

A kérdés megválaszolásához vizsgáljuk meg a legpimaszabbul felépített, meta szinten önnön létrejöttét és helyzetét kritizáló Marvel-mozit, a Deadpoolt (Tim Miller, 2016) Ez a film ugyanis a maga módján jobbára megismétli, amit az attrakció mozijában láttunk. Deadpool több ízben megszegi a negyedik fal törvényét és egyenesen a nézőkhöz beszél. A nézőt folyamatosan kizökkentik lassított, narrált, sok esetben visszajátszott jelenetek, így a hollywoodi elbeszéléssel (melyben a cél az apparátus – azaz a létrehozás eszközeinek – minél gondosabb elrejtése) szöges ellentétben, épp a konstruáltságra és a látványra irányítja a figyelmet. Ehhez több ízben az intertextualitás eszközét is beveti, kitekint más Marvel-filmekre (X-Men), beszólogat azoknak. Valójában épp azt teszi, amit a nagy elődök, a történetet nem veszi komolyan ehelyett exhibicionista módon a technológiára, a megmutatásra helyezi a hangsúlyt, ezzel persze a maga korában épp azt a rendszert parodizálja, amelyben létrejött.

A Deadpool persze ebben az értelemben nem példa nélküli a Marvel-univerzumban, azonban ebben van jelen az attrakció-jelleg a legsűrítettebb formában. Ugyanakkor már a 2014-ben, James Gunn rendezésében megjelent A galaxis őrzői is jócskán mutatott hasonló jegyeket, ez a mozi is bőven operál lassításokkal, de a soundtrackje teszi igazán egyedivé, hiszen a 80-as 90-es évek zenéinek használata maga a kizökkentés. Ahogy felcsendülnek a jól ismert slágerek, a hang és a kép gyakorlatilag külön válik, így a néző elmerülhet abban a CGI-orgiában, amit zenehallgatás mellé a szeme elé vetítenek, a karakterek sorsa és a dramaturgia ebben a pillanatban (szándékoltan) háttérbe szorul, ismét a megmutatásé lesz a főszerep.

Szintén az exhibicionista stílust választotta Taika Waititi is 2017-ben, amikor a Thor: Ragnarököt – a széria legerősebb darabját – elkészítette.

A szereplők sokszor önirónikus, laza, vicces ki- és beszólásai határozzák meg az egész filmet. A történet helyett egyértelműen a CGI már-már nevetségesen túlhúzott bemutatása áll a középpontban. A 2010-es években a digitális effektusok már virágkorukat élik, maga a technológia nem új, szinte minden megvalósítható vele, ugyanakkor ez a fejlettség elhozta a filmkép ontológiai válságát. Míg André Bazin számára a ’Mi a film?’ kérdésre egyértelműen annak indexikus tulajdonsága adta meg a választ, azaz a valóság egy lenyomataként tudta azt értelmezni (Bazin 2002.), addig Lev Manovich a 2000-res évek elején már egy teljesen más választ talál ugyanerre a kérdésre. A filmkép ugyanis elvesztette a valósághoz való megkérdőjelezhetetlen kapcsolatát, és a végletekig manipulálhatóvá vált, s mint ilyen leginkább a festészettel vált rokonná (Manovich 2009.). Antonioni fotósa a Nagyításban (Michalangelo Antonioni, 1966) egy gyilkosságot leplez le egyetlen véletlenül rögzített képkockával, a Cápa Jeannot Szwarc féle 1978-as második felvonásában a kamerával rögzített cápaszem válik bizonyító erejűvé. Az ilyen jellegű megkérdőjelezhetetlenségre felhúzott dramaturgia ma már elképzelhetetlen lenne.

Kulturális háttér

Felmerül azonban a kérdés, hogy ha sem a digitális technológia, sem a látványorientált blockbuster nem új a moziban, a technika megmutatása tehát nem oly lényegi, mint az 1906. előtti korai filmekben, akkor miért most, a 2010-es években éli a Marvel univerzum a virágkorát. Ennek hátterében nem technológiai, hanem sokkal inkább kulturális okok állnak.

A mozi mindig reagált a körülötte zajló technológiai változásokra. Szinte a teljes 20. század folyamán versenyben volt valami újdonsággal, de mindannyiszor kiderült, teljesen jól megvannak egymás mellett. A 3D technológia felfutásának hullámzása jól bemutatja ezt a mintázatot, hiszen már Meliès is készített 3D filmet, noha tudattalanul (két kópiát gyártott le két kamerával az 1903-as The Oracle of Delphi című filmjéhez), mindenesetre az jól látszik, hogy a technológia maga a kezdetek óta a filmmel van. Az ’50-es években a televízió uralomra törése indította be újra a 3D-s gépezetet, majd a videó és az internet robbanásával jött egy újabb hullám, mely már a látvánnyal való kísérletezést is elhozta, hiszen ekkor jelentek meg az első digitálisan manipulált képkockák (elsők között a Terminátor 2.-ben).

Az internet széles körű elterjedése azonban egy fontos újdonságot hozott a streaming és a letöltések képében. A befogadás időpontja a néző kezébe került, és ez átalakította a tartalomfogyasztás addig bevált sémáit. Erre az új helyzetre mind a mozinak, mind pedig a televíziónak reagálnia kellett. A televízióban a sorozatok felépítésén és azok műsorra tűzési módján látszik meg leginkább ez a változás.

A mozi reakciója pedig a filmek folytatásokkal való megtoldása, és később maga a Marvel-jelenség volt, azaz a stúdió jókor volt jó helyen, és felismerte a megváltozott nézői szokásokban rejlő lehetőséget.

Az otthonokban mozit felépítő, sorozatnéző generációt kellett visszaterelni a filmszínházakba, melynek eszköze a szigorúan látványorientált megoldásokon túl egy eleddig nem látott újítás volt, az univerzumépítés. Ugyanis látványcentrikus egyedi filmek már korábban is igyekeztek meglovagolni az egyszeri néző „mit is érdemes nagyvásznon megnézni” hozzáállását, de a Marvel jött rá arra, hogy ebből úgy lehet legjobban kijönni, ha függőséget alakít ki. E függőség receptje a kimaxolt CGI-on túl, egy ismerős világ (képregények) tovább gondolása volt, de ami a legfontosabb, transzmediálisan, azaz nem csak a mozi képernyőjén találkozhat a néző kedvenc karaktereivel, hanem sorozatban nézheti mind a televízióban, mind pedig az interneten (pl. Agent of S.H.I.E.L.D.)

Sorozatiság

A megváltozott tartalomfogyasztási szokások nagy nyertesei a sorozatok, melyek könnyedén költöztek át elsődleges otthonukból, a televízióbol az online térbe. A reklámok dramaturgiát meghatározó jelenléte alól felszabadulva lehetőséget kaptak mély hangulatteremtésre, és az epizodikusság helyett az évadokon átívelő történet kibontására. A sorozatok „darálva” befogadása segítette őket ebben, nem kellett ugyanis adott információt újra és újra a néző szájába rágni, hiszen két rész között nem egy vagy több hét, mindössze pár perc telik el.

Ez az új befogadási attitűd, és a sorozatok felfutása adott jó táptalajt a Marvelnek az univerzum kialakítására. A mozi korábban is reagált már a sorozatok növekvő népszerűségére, hiszen nem egy prequel (előzményfilm) és sequel (folytatás) jelent meg egy-egy jobban befutott egyedi film után. A Marvel azonban nem feltétlenül történetben gondolkodott, hanem hangulatban és átjárhatóságban. Karaktereik, ahogy a filmek alapjául szolgáló képregényekben is, kirándulhatnak egymáshoz egy-egy cameora, a nézőben kellemes ’aha-élményt’ kialakítva, és ezzel is erősítve az azonos tér-idő tudatot.

Valójában az összes eredetfilm, mint egy sorozat egy-egy évada egy közös sors irányába mutat, mely a koncepció valódi sorozattá alakított végterméke, azaz a Bosszúállók, ahol már minden összeáll egy nagy egésszé.

Fontos ugyanakkor az is, hogy maguk a karakterek tartják életben az univerzumot, és ily módon nincsenek egyetlen médiumhoz sem kötve, hiszen filmjeik csak laza kapcsolatban állnak egymással, történetük bármely platformon folytatható és további karakterekkel bővíthető. Az univerzum így képes volt behálózni a televíziót, internetet, de még a videójátékok világát is.

Y és Z

A lehetőségek felismerése mellett azonban még egy összetevőre szükség volt a sikerhez, és ez nem más, mint egy új generáció felnövekedése, moziba járó közönséggé válása. Az Y, de leginkább a Z generáció, azaz a digitális bennszülöttek ugyanis remek táptalaj egy ilyen univerzum befogadásához. Az azonnali kielégülésre vágyó Z generáció egyrészt lelkesen ül be egy érzékekre ható látványfilmre, másrészt mivel szinte az online térben éli mindennapjait, a film után azonnal a beszerezhető információt kutatja, így könnyedén akad rá a neten fellelhető Marvel sorozatokra, tehát két mozifilm között is fenn tudja tarani rajongását, vagy el is tudja mélyíteni azt.

Nyilván ez az elgondolás e generációk tulajdonságainak leegyszerűsítése, de eme hozzáállásuk mindenképp segít a Marvel filmek sikerének fenntartásában.

Összességében tehát elmondható, hogy a Marvel jókor volt jó helyen, Felismerte a mozi körül zajló kulturális, technológiai változásokat, és létrehozta a saját világát, melyhez az akkor felnövekvő, de a képregényeket jól ismerő generációból egy stabil rajongóbázist tudott kialakítani azzal, hogy nem csak a moziban, hanem az online térben is gondolkodott. A témának érdekes tovább gondolása lehet még, hogy ezek a valóságtól merőben elrugaszkodott világok miért olyan vonzóak több generáció számára is, Mi az, ami elfojtásként, menekülésként szolgál ezekben a filmekben, hiszen ennek nyilvánvalóan megvan a szociálpszichológiai háttere, épp úgy, mint az ’50-es években, amikor az atomtól való félelem tucatjával szülte az óriásbogaras horrorokat.

//Kéri Keller Szilvia írása//

Hogy kéne kinézniük a DC és Marvel hősöknek a képregények alapján?

Felhasznált szakirodalom:

Bazin, André (2002): A fénykép ontológiája. Ford. Baróti Dezső. In Mi a film? Budapest, Osiris Kiadó, 16-23.

Gunning, Tom (2004): Az atrakció mozija? A korai film nézője és az avantgárd. Ford.Kaposi Ildikó. In A kortárs filmelmélet útjai. Szerk. Vajdovich Görgyi. Platinus, 292-303.

Manovich, Lev: Mi a film?. Ford.: Gollowitzer Dóra Diána. Apertúra, 2009. ősz URL: http://uj.apertura.hu/2009/osz/manovich-3/

Sorsese, Martin:  I Said Marvel Movies Aren’t Cinema. Let Me Explain. New York Times. 2019. 11. 04. URL: https://www.nytimes.com/2019/11/04/opinion/martin-scorsese-marvel.html

Article Tags: Bosszúállók · Deadpool · featured · Marvel