Teljes titoktartás (2020) – Kritika

Itt aztán valóban van titok, bőven. Az egyes rétegek, mint illúzió-hártyák egymás után hullanak le a valóságnak nevezhető legbelső magról, mindig jön új és azt megelőző magyarázat, egy addig nem sejtet motívum. Patikamérlegen kiadagolva. Nem újdonság ez, de hát lehet-e új bármi is a filmek és (más művészetek) világában? Egyedit jószerivel a szereplők mozgatóinak hitelesítésében, iskolás kifejezéssel: a jellemábrázolás terén lehet nyújtani, no meg a sztori csomagolásának más, egyébként fontos darabjai terén: fényképezés, zene, ilyesmik.

A történet… nos abban tényleg ott van egyes régiek (pl. Szemfényvesztők) keze nyoma, de ez nem zavaró, sőt időnként mintha finom kalapemelés is lenne a nagy elődök előtt.  Ráadásul az irodalmi mű, mint ipari kémkedés tárgya nem rossz alapötlet. Van ez a Daedalus nevű könyvsiker, ami akkora durranás, hogy a záró rész megjelenése előtt a legfőbb világnyelvek (vagy inkább a nagy olvasópiacok nyelvei, mert az arab például kimaradt) egy-egy fordítóját leszerződtetik és egy szupertitkos luxusbunkerben összezárják, hogy ültessék át anyanyelvükre a bombasztikus bestsellert. Ami nem szivároghat ki idő előtt, hogy a sokmillió olvasó kipengesse szépen azt a sokmillió eurót. Így hát a regényt szigorúan egyszerre kell fordítani, naponta kapják meg a kiadagolt részeket, nehogy ők maguk szivárogtassanak valahogy.

Ezért aztán jól el vannak vágva a telefontól-internettől- családtól, bár ez utóbbi mintha senkinek se hiányozna igazán. Sőt, utóbb egyikük könnyek közt vallja, hogy igazából nyűg a férje, meg a két gyerek a nyakán, ő mindig is író akart lenni, de nem jött össze, így maradt a fordítás. Ahogy a fordítók sorra megérkeznek és ismerkednek, kiderül, hogy többeknek van köze a könyvhöz. Egyik szinte fétisként tiszteli, másik a rejtélyes szerzővel akar mindenáron találkozni, a harmadik írni akar megtanulni belőle. Mert, hogy el ne felejtsük, a borítón a cím fölött, a szerzőnél csupán egy álnevet olvashatunk. Mindez felettébb Agatha Christie-s, kap is egy bókot a klasszikus angol hölgy, de nem ám a Tíz kicsi néger miatt  (veszélyes szót írtunk le itt, ki tudja, mi lesz ebből…) hanem egy másik nagy klasszikusát felemlítve a történet későbbi pontján.

A fordítók háttereinek ismert sztereotípiái persze működnek. Az olasz  nyüzsög, mint a motolla, az orosz lány bölcsész-mélabúban mereng, a szakállas görög úgy bölcselkedik, mintha a „Bazi nagy”-ban lenne, a spanyol meg maga a Búsképű Lovag, enyhe depresszióban. A német és a dán kolléga természetesen a női nemet képviseli, az angol pedig egy keszeg kisfiú, amolyan mama-hoteles. Talán egy Greta Thunberg hiányzik a nemzetek svédasztalánál, de a svéd úgy látszik nem elég nagy nyelv a könyvsikerek számára. Pár csipkelődős poén aztán elcsattan az egyes országokra célozva, például odavetik, hogy „ti görögök nem fizetitek az adót”, mire a gazdag északiak egyetértve hümmögnek. Pedig hol voltak még a „fukar négyek szövetsége a film forgatása idején.

Aztán persze valaki szivárogtatni kezd. Zsaroló emailek érkeznek, fenyegetve, hogy sorra teszik fel az egyes részeket a netre, az ár meg gyorsan emelkedik, a maradék oldalak visszatartásáért. Sejthetjük mi lesz a bunkerlakókkal. Lelki és fizikai terror, motozás meg szobafelforgatás, zokogás és hisztérikus egymásra mutogatás, mert a gyanakvás keze persze betette a lábát közéjük. De az emailok csak jönnek és a nagy mű egyre inkább kicsúszik a kiadó főmunkatársa kezéből. A rutinos Lambert Wilson jól adja ezt a tipikus üzleti cápát, aki ráadásul valamikor tehetséges irodalmárnak indult, ahogy ezt megtudjuk mesteréről egy flashbackben. Majd átment a „sötét” oldalra (vagyis üzletember lett) derül ki egy olyan moralizáló beszélgetésben, amit idősebb és növendék jedik között megszoktuk. Ám ez sem utánzás, inkább afféle szövegkölcsönzés, ha nem is olyan direkt, mint egy Tarantino-filmben, És ha már itt tartunk, van még ebből: kis Mission impossible betét középtájon és a legvégén csipetnyi az Ocean’s-filmek kütyüs csavaraiból… csak, hogy korrekt tájékoztatást nyújtsunk, mire számíthat a nagyérdemű.

Mindent egybevetve nem rossz film a Teljes titoktartás. Ha nem is megy túl mélyre, azért megkarcol ezt-azt a művészet és az üzlet egymásnak feszüléséből, ugyanakkor elkerülhetetlen szimbiózisából. Ne feledjük, a zseniális művek nagy része simán ismeretlen lenne előttünk, ha nincsenek kiadók, reklámszakemberek, meg nagylelkű mecénások – és persze pénzéhes befektetők. És lefogadjuk, nem mindig ezek a szőrös szívű, de nagyon hasznos haszonlesők járnak pórul a végén. De a mesékben mégis ez a jó.

//Pálfy Gyula kritikája//

10 híres színész, akiktől túl korán kellett búcsút vennünk