Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története – Kritika (2020)

“Csak a győzelemre tudsz gondolni Lars? Persze. Nemzetközi sztárrá kell válnom, hogy bebizonyítsam egész Izlandnak és a végtelenül jóképű apámnak, hogy nem vesztegettem el az életem.” Ki az aki ugyanúgy szerette a Mamma Mia-t és a Zoolandert ? Nos, azoknak a rajongóknak tökéletes szórakozást nyújt Will Ferrer új egocentrikus alkotása, mások viszont megmosolyogják az indokolatlanul hosszú történetet mely igazából a Eurovíziós Dalfesztivált népszerűsíti. Kritika: Bruce

A hivatalos állásfoglalásom szerint az Eurovíziós dalverseny a legjobb esetben a nemzetek sokszínűségének a bemutatásárés a tehetségekről szólna. Igazság szerint az utóbbi időben, az egymással szorosabb kapcsolatot ápoló országok, kik kultúrájukban is hasonlóak, szimpátiájuk kimutatása végett körbe pontozzák egymást.  Ezen az 1956-ban íródott szabályrendszeren már réges-rég módosítani kellett volna. A filmet a Netflix az európai műsorszolgáltató Unióval közösen készítette, gondosan ügyelve arra, hogy bemutassák az évről-évre felbukkanó új sztárocskákat. A valóságban azonban, amilyen gyorsasággal kerülnek be a köztudatba, oly gyorsan tünnek el a zeneipar mély és sűrű gödrébe. A nyitó jelenet kellőképp viccesre sikeredett, ahol megismerjük a két főszereplőnk gyerekkori elhivatottságát.

Az 1974-ben berobbanó ABBA Waterlooja olyan mély nyomott hagyott a kis Lars-ban és barátnőjében Sigritben, hogy nem foglalkoznak a családfő-apa Erik (Pierce Brosnan) tiltakozásával, és a család gúnyos de hangzatos nevetésének ellenére megfogadják, egyszer még Ők fogják képviselni Izlandot az Eurovíziós fesztiválon.

Egy gyors ugrás után a napjainkban találjuk magunkat, amikor Lars (Will Ferrell) és Sigrit (Rachel McAdams) kitartóan de sikertelenül küzdenek álmaik beteljesedéséért. Egy hihetetlenül tragikus és meglepő fordulat hatására mégis úgy tűnik, megfordul az addigi ismeretlen duó sorsa, hisz indulhatnak Skóciába (Edinburghba) az Eurovíziós dalversenyre. Kettejük kapcsolata érdekes, hisz inkább lélektársak ők, mint szerelmesek, ahogy a történet sugallaná. Szóval sok ügyes-bajos, tipikus Will Ferreres viccesnek szánt fellépés után megismeri őket a Világ a dalverseny végén a katasztrofális béna előadásuk miatt , az apa is beletörődik a sorsba, aztán családként boldogan élnek és zenélnek…és tulajdonképp ennyi.

Az elején még komikusnak találtam az egocentrikus, a maga világában élő világsztár Ferrell újabb idióta szürreális karakterét, azonban a film közepére ez a vonása elfáradt, kiürült, és önismétlésekbe fulladt, mely azt eredményezi hogy sokszor hosszúnak érezzük az egyszerű történetet. David Dobkin szabadabb kezet adott a forgatókönyvbe is besegítő Ferrellnek, aki így oly sok mozgásteret kapott, amely nem vált a film hasznára. A másik probléma, hogy ugyanannyi játékidőt szentelnek a két főszereplő szerelmének kibontakoztatására, mint magára a cselekményre, így mint vígjáték már nem képes jól teljesíteni.

Miközben a maga szerepében igyekszik brillírozni Will, addig sajnáltam, hogy McAdams legjobb pillanatai az éneklésre korlátozódtak.

Tetszett hogy Ferrell, -kinek svéd származású a felesége – milyen nagy szeretettel beszél az európai zenei megmérettettésről, látszott rajta, hogy nem lejáratni, inkább feldobni szeretné a mára már kicsit szürkévé vált dalversenyt. Az izlandiakat szabad gondolkodású, viccesen kattant, érzelmektől túlfűtött, kedves, és nyitott embereknek mutatja be a rendező. Lars igyekszik olyan üditő maradni végig, mint azok a színes pulóverek és kabátok melyeket folyamatosan bemutat nekünk a cselekmény részévé váló “divatos” ruhakollekciójában. Szóval Ferrell a sajátos bohókás energiáját tolja gőzerővel, de amíg a sikeres múltbéli filmjeit (Tesó Tusa, Taplógáz, Pancser Police) képes volt ezzel megemelni és hátán vinni, most az Eurovíziós filmjében már csupán az utóbbi működik.

Furcsának találtam, hogy a filmben elhangzó dalok zöme jól összeválogatott és szórakoztató élményt nyújtott, nem feszengtem kínosan a székemben. A zenei alappal tehát nem volt gond, képes lett volna ezzel a film szintet lépni, ha a cselekményszál és a karakterek nem lettek volna vékonyan megírva. Kétségtelenül Will Ferrell filmje ez, s érdekes, de a probléma ennek ellenére pont vele van. Ha a direktor jobban kontroll alatt képes tartani a lelkes társírót, akkor az elnyújtott felszínes jelenetek zöme, melyben önmagát adja talán több tartalommal születik újjá. A balul elsült mókuskerekes előadás előtt majdnem elvesztettem az érdeklődést, aztán a film közepi lejtmenet megállt, és kedves, de egyszerűen megvalósított szívszorító pillanatokkal igyekezett minket megtartani az alkotás.

A Mamma Mia-Zoolander furcsa kombinációja arra tökéletes, hogy az elfeledett egynapos Eurovíziós sztárokat újra megismerjük. A túljátszott trendi karakterek jól fellelhetőek akárcsak a Ben Stiller-Owen Wilson alkotásban a Trendkívüliben.

Ferrell a gyermeki retartádságán kívül nem tesz többet azért, hogy elhiggyük, tényleg vikingvér csörgedezik benne. Csupán ha a helyzet úgy kívánja, akkor képes belőlünk kacajt kipréselni, azonban a valóban komikus jelenetekkel szegényesen rendelkezik a film. A verseny végére sem fogjuk jobban megkedvelni az 56-óta tartó, Európát összefogó zenés mulatságot, de az alkotás kétséget kizáróan sokat tesz azért hogy nagyra értékeljük magunkban a jelentőségét, fontosságát.

Kedves próbál lenni, de sajnos itt el is fogytak a szép szavak. A Fire Saga hogy miért született meg, számomra olyan talány minthogy miért szeretheti Európa e idejétmúlt zenei fesztivált. Mivel nem képes a mű színvonala Will Ferrell korai komédiáinak varázsát megközelíteni, mégis elegendő melegséget és vidámságot igyekszik nyújtani, – így egy kellemes 6 pontot érdemel a megszerezhető 10-ből Dobkin 2020-as filmje.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 híresség, akiket biztos, hogy nem vettél észre kedvenc filmjeidben