Capone (2020) – Kritika

A tisztességes gengszterfilm nem végződhet másként csak egy módon: a gonoszok elnyerik büntetésüket. A másokat rettegésben tartó nagyvadak, az emberi életek elrablói végül szánalmas magányban (Keresztapa 3.) vagy éppen sírva és szűkölve (Casino) hagyják itt az árnyékvilágot. És jól van ez így, szükséges ez a mélyen belénk kódolt igazságérzetünknek.

A Capone-ban e törvényszerű vég előtti időszakot látjuk. Esetében ez nem a kivégzők fegyvercsövébe bámulás iszonyata, hanem egy majd két óráig  (a valóságban majd nyolc évig) elhúzódó agónia, ami a szervezett bűnözés cézárának kínosan, helyenként gyomorforgatóan részletezett leépülésében vonul el a szemünk előtt. A félelmetes sebhelyes arcú filmünk idejében még nincs ötven éves – de simán nyolcvannak látszik. A szemünk láttára többször összecsinálja magát, rekedten káromkodik, s már tényleg alig él, de még mindig csurig tele van gyűlölettel. Ennél fogva senki se szereti (persze hogy nem) de a körötte tüsténkedők között sincs egyvalaki, akit valamire becsülne. Hát ember az ilyen? Alig nevezhető annak, ezt végig nagyon érezzük és ebben nincs semmi túlzás.

De ha ennyire egyértelmű a dolog, ha pontosan tudjuk, hogy ez idő előtti drámai leépülés miért is szakad rá… ha ennyire nincs kétely és dilemma Alfonse Capone végső sorsa felől, akkor… miért is ér meg mindez egy egész filmet? Ezen tünődöm azóta. És vannak valamiféle válaszok, ugyan egyik se telitalálat, de azért sorolom.

A címszereplő jutalomjátéka lehet a vezér-ok. Tom Hardy portfóliójába nyilván bekerül ez a film, nagy részben az ő betegre vett arcát, véreres szemeit, összecsuklott testét látjuk, mégsem nem mondható, hogy nehéz dolga van. Hisz, mint mondják, a gonoszt könnyebb színészi munka eljátszani, mint a jót. Két vagy három arcjáték-típusból (a sötéten gyanakvó, a dühkitöréses és a csodálkozó) lehozható ez a filmbeli Capone. Az első kettő ugye egyértelmű. A börtönből súlyosan leépülve kikerülő „Fonsi” – az „Al” nevet ki se lehet ejteni a birtokon valamiért – sötét pillantásokkal méregeti a nagyrészt latino személyzet tagjait, időnként pedig a kerti tó partján üldögélve utána leselkedő FBI-ügynökökkel üvöltözik. Akik, talán nem is sündörögnek a fák közt, hiszen a filmben szereplők tekintélyes része valójában csupán egy demens elme képzeletének szüleményei. Bár az is lehet, hogy az elmúlt évek emlékei ugranak elénk flashback-formátumban. Mind a kettőre van esély a film nézőpontja szerint, mi meg dilemmázunk, mikor melyikről lehet szó.

És ott van a harmadik arc, a meglepődőé. A háziköntösben-papucsban botorkáló, egy idő után már bepelenkázott bűnözőkirály, hangokat hallva ténfereg szobáról-szobára és csodálkozva nézi az ott talált embereket. Akik persze főként meghalnak a szeme láttára, s ezen igazán megdöbben – ám úgy sejtjük valójában épp ő maga tehet a nagyrészt fiatal áldozatok idő előtti haláláról. Többször egy aranylufis kisfiút követ tétován csoszogva, felsejlik bennünk, tán ez lehet az ő egykor volt ártatlansága. Máskor olyanféle buliba csöppen, amit a Nagy Gatsby-ben láttunk, aztán lövések jönnek és bálozók mind elterülnek, a túlélő Fonsi arcára, kézfejére pedig- szó szerint – vér tapad.

Valamiféle Hamlet-i utánérzet is lehetne mindez, de az elemzés nem megy túl a csodálkozó (és lassan elhülyülő) kiszáradt-kifehéredett és emiatt kissé Joker-szerű arc újra és megint mutatott premier-plánján.

A másik lehetséges ok erre a filmre a környezet lélektani szondázása lehetne. Egy jóféle tanmese a hatalom árnyékáról. Hogy mi is történik „sutyiban” valaki körül, akinek rémítően, mi több betegesen nagy a tekintélye. Van erre jól működő példa, Hitler végnapjai, A bukás-ban. A parádésan alakító Bruno Ganzon felül egész jól látjuk a szörnyeteg körüli lét motívumait és persze az egymás közti játszmákba is belepillanthatunk. Itt kevésbé részesülünk ilyesmiből, talán a feleséget játszó, nekünk a Vészhelyzetből ismerős, Linda Cardellini kivételével, aki ha már szeretni nem is, legalább megpróbálja szánni ezt a saját gonoszságába mélyen belezuhanó roncsot…de egy idő után már csak undort képes érezni iránta, amit megértünk persze.

Egy elrontott, roppant káros élet lassú szétcsúszásának példázata akar talán ez a film lenni. Egy szükségszerű agónia kórlapja. A fényképezés egyébként szép, a színek és a díszletek rendben vannak. Azonban ez kevés. Megértjük a bűn és bűnhődés el nem koptatható üzenetét már a filmidő első harmadában. Ám kellene a maradék kétharmadba még valami üzenet, néhány emlékezetes mellékszál, pár magvas párbeszéd… vagy valami ilyesmi.

//Pálfy Gyula//

10 Tom Hardy film, amit mindenképpen látnod kell