Cím nélküli dal kritika A perui Melina León első nagyjátékfilmje 2019-ben debütált Cannes-ban. A rendezőnő egy nagyon érzékeny, személyes vonatkozásokkal is bíró témát dolgozott fel, mely magával ragadóan beszél a 80-as évek Perujáról, és ennek kapcsán hitelesen mutatja be egy elnyomó rendszer működését. A 80-as években, Peruban mindennaposak voltak a lázongások, az ország politikai krízisének tetőpontján volt, ahogy erről a film első, dokumentarista képsorai is beszámolnak. A mély szegénységben élő húsz esztendős Georgina első gyermekét várja. Mivel nem tudja megfizetni a kellő orvosi ellátást, kapóra jön neki a rádióban hallott hirdetés egy magánklinikáról, amelyik ígérete szerint terhes nők ellátását ingyen vállalja. A szülést követően azonban nem láthatja többé gyermekét, a klinika pedig egyszerűen eltűnik. A Cím nélküli dal kiindulópontja már önmagában megrázó, ugyanakkor végigmenni Georginával a kétségbeesett keresés útján a székbe szegez. Húsbavágó körképet kapunk a korabeli Peru mindennapjairól, és belelátunk a társadalom perifériájára szorult emberek mindennapjaiba. A hagyományokat ápoló, a városoktól messze, kétkezi munkából élő, iskolázatlan párnak személyi igazolványa sincs, papírok híján a hatóságok nem foglalkoznak érdemben az ügyükkel, mindössze egy újságíró figyelmét keltik fel, akinek a segítségével elindulhat a nyomozás. Innen a film személyes vonatkozása, ugyanis León édesapja maga is nyomozott újságíróként a perui gyermekrablások ügyében. A film nagy kérdése, hogy lehet-e egy olyan rendszerben az igazságért küzdeni, ahol a bíró, aki az eltűnt gyermekek ügyét tárgyalja, maga is arra a megállapításra jut, hogy a gyermekeknek talán jobb lesz külföldre szakadva, mint az anyjuk mellett, ahol csak a kilátástalanság várna rájuk. Egy rendszerben, ahol minden sarkon figyelve van az állampolgár, ahol a homoszexualitását titkolni kénytelen újságíró nyomozása alatt épp ezen a legérzékenyebb pontján kap fenyegetést, és a rendszerben, amely annyira erős, hogy benne csak behódolni lehet. Nagy erénye a filmnek, hogy ezt az igen erős mondanivalót lírai képi világgal mutatja be. A fekete fehérben komponált 4:3-as képarányú plánok megdöbbentően közel visznek a karakterek lelkéhez. Az átlós képszerkesztés, ahogyan a gyermekét elvesztett pár a lent (az otthonuk) és a fent (nagyváros) között napról napra megteszik végeláthatatlan útjukat, metaforikus magasságokba emeli ezeket a jeleneteket. A lassan csordogáló történetvezetés egy percre sem teszi unalmassá a filmet, helyette időt hagy a nézőnek a gondolataiba mélyedésre, és lehetőséget arra, hogy szinte együtt lélegezzen Georginával. A történetet meg-megszakító, már-már dokumentarista jelleggel ábrázolt perui népszokások bemutatása pedig különleges ízt ad az amúgy is magával ragadó képsoroknak. Mégis, véleményem szerint a Cím nélküli dal legerősebb pontja a főszerepet játszó, Pamela Mendoza, akinek ez a második filmje, de remélem, még hallunk majd felőle. Szinte eszköztelen színészi játéka, elképesztően természetes előadásmódja betölti a képernyőt. Minden rezdülésében benne van a fájdalom és a kétségbeesés, de gesztusaiban ott bujkál a kiúttalanságba való beletörődés is. A riportert játszó Tommy Párraga ugyanakkor méltó párja, ő is képes arcának egy-egy rezdülésével egész történeteket elmesélni, személyiségét szinte csak ezekből a gesztusokból ismerjük meg, de ez is épp elég ahhoz, hogy átérezzük helyzetét. A Cím nélküli dal különleges alkotás, melynek képei napokra a nézővel maradnak. Az HBO Go kínálatában május vége óta elérhető. //Kéri-Keller Szilvia// https://www.filmezzunk.hu/2020/04/12/tiz-film-az-elmult-evekbol-melyeknek-kulonleges-hangulata-van/