Togo kritika

Kedves Olvasó! Most csupán nevében lesz kritikai a gondolatmenetem, sok negatívumot nem fog találni írásomban, hisz az alaszkai szérumversenyben résztvevő kutyus igaz története oly szívbemarkolóan betalált, hogy képtelen vagyok az apró hibákon fennakadni és ennélfogva tálalni. Kritika: Bruce

Sokféle kutyás film létezik, és sokuknak a célja nem egyéb, mint az ember-állat kapcsolatban jól fellelhető barátság, hűség, illetve az összecsiszolódás vicces képeinek gyűjteménye. Szeretjük is ezen kalandokat, csupán akkor van gond, ha az alkotásnak erőlködnie kell a könnycseppjeink vagy a mosolyunk kipréselésére, hisz akkor válik a filmtörténelem részévé, ha e folyamat természetesen bújik elő belőlünk. Mostani filmünk tökéletesen elvarázsol a kalandok és a cselekmények közepette, igazi időtlen alkotássá fog válni, ebben biztos vagyok, pont úgy, mint a Disney hasonló büszkesége, a Fehér Agyar. Szerintem ebbe a kis halmazba csupán – a Togo-n kívül – 8 kutyafilm férhet bele, a többi az egyszernézhető, de kétségtelenül kellemes családi szórakozást nyújtó filmecskéről szól. (A Vadon hívó szava, Gazdátlanul Mexikóban, Marmaduke, Úton hazafelé, Kutyahideg, stb…)

A Lassie hazatérrel kezdem a sort, ami egy 1943-as, időtlen klasszikus, olyan mérföldkő, mely a kutyás filmek alapillérét képezi. Az Eric Knight könyve alapján született legendás skót-juhász filmkaland számtalan feldolgozásban született újjá, de az eredeti a leghalhatatlanabb mind közül, és ennélfogva azt gondolom, nem tudunk e kijelentésemmel vitába szállni. 🙂

A következő ebes alapfilm a második feldolgozású 91-es Fehér Agyar, mely Jack London regényéből készült, és a fiatal Etha Hawke és a farkas-husky keverékkutyus kalandjairól szól. A buddy movie idők annyira népszerűek voltak a 80-as évek végén és a 90-es évek elején, hogy Hollywood szinte dobta a piacra James Belushi-féle Kutyám Jerry Lee-t, és az akkor még csak vígjátékokban próbálkozó, fiatal Tom Hanks zsarupárosok kutyás zsarufilmjét. Amíg Belushi a K9-es németjuhásszal vívta “ádáz” küzdelmét, addig Hanks a másik oldalon az Egyik kopó másik Eb-ben egy bordeaux-i doggal és az ő tengernyi nyálzivatarával igyekezett megbarátkozni, sikeresen.

A következő évek is hoztak emlékezetes kutyafajtákat, melyek méreteik miatt is azóta a szívünkben élnek. A Newton család napjait egyik pillanatról a másikra felforgató Beethoven az igazi, “súlyos” egyéniség, tipikus szórakoztató, családi vígjátékot nyújt a sokszor remeklő Charles Grodinnal egyetemben. Nem szükséges mindig a híres írók regényéből filmet készíteni, ennek ékes példája a 2008-as Marley meg én c. remek kis film, melyben Owen Wilson és Jennifer Aniston házasság-karrier-családalapítás háromszögébe rondít bele az örök izgága Marley, a labrador. A Lasse Halström keze nyomát viselő Hacsi (2009) a japánok nemzeti kutyájának legendáját vitte vászonra, mely a svéd rendező és a visszafogott Richard Gere odaadó játékával mutatja be a hűség és az alázat legkifinomultabb elemeit, mindezt egy kutya szemeivel láttatva. Listám utolsó, de teljességgel jogot formáló darabja az Egy Kutya Négy Útja c. W. Bruce Cameron bestseller feldolgozás Dennis Quaid főszereplésével, ahol a kemény téma ellenére nagyon sok szeretet árad a történetből, ráadásul komoly üzenetet is hordoz magában az alkotás.

Itt érkezünk meg Togo-hoz Alaszkába, 1925-be, amikor diftéria üti fel a fejét a Nome kisvárosban. Az elsősorban gyerekeket veszélyeztető betegségre ugyan van már kifejlesztett vakcina, azonban az nagyon messze, Fairbanks-ben található. Az egyre romló időjárás nem engedi, hogy repülőgéppel hozzák meg a szérumot. Csak egy mód és lehetőség létezik a picik megmentésére, ha Leonhard Seppala (William Dafoe) és rendíthetetlen, kitartó kutyái – köztük Togo, a vezérkutyus – hóban-fagyban, hegyek közt és jégpáncélon át, több napon keresztül mindent alárendelve elhozzák a kisvárosnak az életmentő vakcinát. Indulásához aztán többen is csatlakoztak, azonban a baljós és vészjósló út hatalmas részét Seppala és kutyái vitték a hátukon, egy balszerencse folytán sajnos mégsem őróluk szóltak a hírek.

A 640 mérföldes út teljesítését elképzelhetetlen körülmények próbálták meggátolni, azonban az idős, bivalyerős és tapasztalt Togo bebizonyította azt, melyre egy kutya sem volt képes.

Az erős akarattal rendelkező Togo és a legjobb barátja, Seppala, képesek voltak leküzdeni az “ellenfelet”, itt jóval többről volt szó, mint a leírtakban. Ezen történeteknek megvannak a maga formulái, és ezért vagyunk képesek szeretni őket, de ennek ellenére bizton állíthatom, hogy nem fogunk mozipénztárat robbantó híreket kapni a Togo kapcsán. Azonban bebizonyítják azt is, hogy a négylábú barátok nagyvásznas meséire mindig is lesz érdeklődő közönség. Apropó, nagyvászon… Olyan részletgazdagon előállított CGI-vel kevert tájakon járunk, mely egyrészt nem bántóan tolakszik az arcunkba, de egyúttal bizonyíték az ilyen filmeknél a nagyvászon szükségességére, annak ellenére mondom ezt, hogy nagyfokú moziéhségben élünk, valamint, hogy a forgalmazó Disney+ a Togo-t otthoni felhasználásra szánta.

A Disney eredeti, családi filmjei egy profi csapat munkája, és az időtállóságra gyakran törekvő munkát lehet észrevenni a látottakban, mely most is tökéletesen kivehető, sőt megkockáztatom, még ki is emelkedik cseppet. Azt szerettem a Togo-ban, hogy nem olcsó trükökkel hatott az érzelmeimre, hisz fokozatosan vitt el  a meghatódottság gyönyörű erdejébe. Néha az volt az érzésem, hogy nem Seppala irányítja a cselekményeket, hanem a címszereplő eb, aki ellopta a “show”-t. A Vadon Hívó Szava c. filmben, akármennyire is igyekeztek az alkotók emberi tulajdonságokkal felvértezni Harrison Ford CGI-társát, nem tudtam érte megőrülni, hisz a kutyaszemekből hiányzott az igazi élet, az a szeretetteljes kisugárzás, ami elvarázsolt bennünket Togo-nál.

Felemelő pillanatokat okoz a forgatókönyv azon része, mikor Willem Dafoe a hóvihar és a jégmező kellős közepette magasztosan Shakespeare-t idéz.

Ezen momentumok különböztetik meg a jó filmet a különlegestől, és egyúttal okosan gazdagítja kultúrális tudásunkat. A kettő idősíkban játszódó cselekményszálat a rendező, Ericson Core jól váltja, hisz most nem bántó az időugrálás. Jól váltakozik bennünk a történet rideg valósága, ahogy a tél kegyetlenségével igyekszik megküzdeni a vakmerő kis csapat, illetve ahogy folyamatosan láttatja a direktor Togo felcseperedésének vicces és sokszor megható pillanatait, miképp is vált a család “gyermekévé”. A Togo számomra bebizonyítja azt, hogy sikerül e műfajban tartósan helyt állnia, hisz azon túl, hogy a valós történet ismerete hatalmasat dob az összképen, olyan megrendítő és igaz barátsággal bemutatott életutat jár be a film Togo szemszögéből, melyre ritkán van példa a családi kalandfilmek közt.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 kutyás film, amit egyszer az életben látnod kell