Romlott oktatás kritika

Márpedig az állam egy fejőstehén. Szépen tejel, csak tudni kell, hogyan nyúljuk le a pénzeket. De ha már megvan a rutin, a dolog mehet évekig, senkit nem érdekel. Főként, ha az embernek sármja van hozzá. Frank Tessone (Hugh Jackman élete alakítása, nem túlzás!) ilyen ember. Mestere, mit mestere, művésze a manipulációnak. Egy cégéres gazember amúgy, aki „úgy hazudik, mint az állat” (na, ez honnan?) miközben a közösség megbecsült tagja, egyidejűleg a minőségi oktatás személyes szimbóluma. Tehát minimum kettős lelkű figura.

Alap a drága öltöny, ám mindenkinek előre köszön. Arca sima és parfümillatú, orrában egy szőrszálat se tűr (tényleg!), persze, hogy csukott szemmel bíznak meg benne. Titka – a sármon felül – a kézzel fogható eredmény, A Roslyn középiskola negyedik az országos ranglistán, a szülők odáig vannak, az iskolaszék csaknem rózsákat szór lábai elé. Tessone amúgy igazgató-féle (szuperintendáns az eredetiben) a magyar szöveg szerint „tanfelügyelő”, pedig az nálunk ugye mást jelent.

De ettől még a film jó. Egészen jó. Olyan, ami az első jelenetek után berántja az embert.

Néha, mint esetünkben, két színész játéka elég ehhez, ha az működik, a sztori megy előre, még ha nincs is meglepetés, mert újat már nehéz kitalálni. Főként, ha megtörtént esetről van szó, aminek rég megírta a végét a valóság. Mi számít tehát? Az egésznek a hangulata, például hogyan passzol a zene az egyes jelenetkehez vagy jók-e a közelképek. Mert azok amúgy kockázatosak. Ha nem elég kifejező a színészi arc, csak erőlködés a premier plánban vett jelenet és inkább kárára van a projektnek.

De tessenek csak figyelni a zárójelenben Jackman ábrázatát! Egy tágra nyílt érzelmi gardrób ez az arc az érzelmek széles választékával, a kétségbeeséstől a meghatott önáltatásig megannyi klinikai állapot, s e jelző nem véletlen. Mert bár Tessone süti rá a „szociopata” kifejezést, a lebukott, majd galád módon magára hagyott tettestársára – azért bizony ő maga az, nagyon úgy véljük a film második felében.

Az elsőben még nem annyira. A hangsúly ekkor a „jó oktatás”, mint nemzeti iparág elemzésén van, a szisztémában, amint látjuk, az összes résztvevő mélyen érdekelt. Az elit iskola produkálja a jó számokat, a szülők csemetéi csupa elit egyetemekre jutnak be, az ingatlanárak emelkednek, hiszen a „jobb” emberek elkezdenek a környékre költözni. Minderre felfigyelnek a befektetők, üzletek nyílnak, munkahelyek települnek a tudásközpont (vagy amit annak vélnek) köré. A környék egyre rendezettebb, a helyiek szépen adóznak a városvezetésnek, tehát mindenki jól jár. És amíg megy a szekér, eszébe se jut senkinek a számlahalmok mélyére túrni a poros irattárban. Jól tudja ezt Tassone jobbkeze, Pam Gluckin (Allison Janney) akinek a terebélyes családi életébe pillantva észleljük, hogy az asszony által elsíbolt közpénzből sokan gyarapodnak állások, kamu-megbízások, lenyelt magánkölcsönök formájában, mintha csak a Móricz-féle Rokonokat látnánk, amerikai franchise formájában. A magabiztos Mrs. Gluckin csak akkor bukik meg, mikor az iskola bankkártyájával vásároltat pár tízezer dollárnyi építőanyagot a kétbalkezes és kínosan mamlasz fiával, hogy az, mint építési vállalkozó (!) felújítsa az ő csinos tengerparti házát. Tassone ekkor még adja az ártatlant, és  pompásan forgatva a szót eltereli a kiakadt iskolaszék büntetőjogi szándékait.

További homokszem a gépezetbe viszont akkor kerül, amikor egy diáklány túl komolyan veszi az újságírás egyik alapfeladatát (oknyomozás) és kezd utánajárni a pénzek felhasználásának. Ennek a suli lapjában se nagyon örülnek, kiderül, hogy inkább a hordószámra öntött sikerpropagandában érdekelt az iskolaújság fejese is, a saját felvételije miatt – szépen működik tehát az a bizonyos belső cenzor, amiről médiaiskolákban homlokráncolva szeretnek beszélni. Esetünkben éppen abban az országban, ami a világ legszabadabbjának szereti magát nevezni.  A kislány viszont nem hagyja magát, gyűjti az ellentmondásokat, bár a tanfelügyelő kis híján őt is leállítja egy most is parédásan manipulatív monológgal. Ettől a film még nem lesz „tényfeltáró újságírós”, a történet második fele inkább Tassonéra figyel, őt szedi ízekre, hisz ez a mindinkább hasadt lélek a mesterkulcs, a forráskód, az egész kamuvilág Cipollája. Avagy Merlinje, kinek melyik párhuzam az ismerős.

Persze Jackman jutalomjátéka mindez, nem tudjuk elégszer elismerni. Az egyik pillanatban megnyerő iskolai főhivatalnok, majd hiú páva, aki a tükör előtt a külsejét igazgatja műgonddal, aztán gáláns szerető, aki egyszerre két férfinak is odaadja magát – ám meleg identitását mélyen fedett mesterkémként titkolja a nyilvánosság elől.

Csak egyszer pattan el nála a húr, a vége felé, mikor egy a gyerekét markotányosnők stílusában előre nyomó anyukának olvas be, akkor olvad le róla a máz és esik ki a szerepéből. De mi ennek örülünk. Mert így derül ki, hogy a szolgálatkész mosoly alatt egy megalázott kisember lapul, aki pontosan tudja, hogy a szülők nem őt magát szeretik-tisztelik, hanem a rendszert, amit működtet. És csak a „jó oktatás” hasznát akarják bezsebelni mohón és könnyedén máris túllépnek azokon, aki mindezt egy-egy életmű fontos részének gondolják, a tanárokon.

Mindenről egy szép régi mondat jut eszembe: „tudtam, csak nem sejtettem”. A jó öreg Stallone ejtette el azt  annakidején egy elképesztően jó komédiában (Oscar) mint palira vett apa. Aki ugyan menő gengsztervezér volt, de csak átvágták a palánkon és nagyjából mindenki kihasználta a környezetében. Na itt is valami hasonló történik.

//Pálfy Gyula//

10 nagyszerű film, amit még az iskolakezdés előtt látnod kell