Kisasszonyok kritika

Férfiként tipikus női filmről írni: van ebben kockázat. De lehet egzotikus felfedezés is a dologból, aminek a végén árnyaltabban látunk rá a másik nemre. És akkor már megérte. Az alábbiakban erre teszünk kísérletet. Továbbá simán belemegyünk abba is, hogy ily módon (egy film eszközével) tanítsanak minket a női nem egyedülálló és semmivel sem pótolható értékeiről. Mégpedig azért, mert az okítást rokonszenvesen, könnyed eleganciával teszik és semmikép se jogszabályokkal, valamint kötelező érvényű kvótákkal. Mert akkor lecsapnánk a laptop fedelét és szót se ejtenénk a Kisasszonyról.

Így viszont egészen jó kedvünk lesz. Főleg a végére, ahol van végre valami abszolút átélhető  lecsengés és beteljesedés. Ritka ez a mai filmezésben, mert valamiért divatos lett a történet hirtelen elvágása, meg a talányos, semmit meg nem oldó, ellenben a nézőt tudatosan kétségek közt hagyó finálé. Ezeken felül a Kisasszonyok igen jó arányérzékkel is bír. Tetszik, hogy bizonyos hagyományos értékeket (család, házasság) úgy vállal fel, hogy közben a női esélyegyenlőség jogos igényét sem dobja sutba és nem is akarja – nézői egy részét –  vádló szándékkal önvizsgálatra utasítani: van-e bennük akár egy csipetnyi hímsovinizmus (na ugye, hogy…). Mindezt hangsúlyozottan értékeljük. S hogy az értékeket tovább soroljuk, itt van még a sajátos időkezelés, ami a történet menetét időnként megkeveri, hol a múltba tévedünk vissza, hol a jelenben haladunk a végkifejlet felé.

Ám a sztori ettől még átlátható marad és nem esik darabjaira, sőt (ez érdekes) a két idősík mintha egymást erősítené a főhősök megértésében.

Nézzük hát sorjában. Ennek a (nekünk) Jane Austen-hősöket felidéző történetnek az amerikai polgárháború ad hátteret. Az apa, a család egyetlen férfitagja az északiak oldalára áll, s ott lelkészként tevékenykedik, az otthon légkörét tehát felesége, a lányai, valamint a dadus/házvezetőnő alkotta életközösség határozza meg. Ez így összesen hat összezárt nő, amiből azért lehetnek problémák. Ennek ellenére ez a helyzet nem idegesítő, (és semmiképp sem hisztérikus) sőt az időnként széttartó motivációk halmaza a külső szemlélő számára is áttekinthető. Még akkor is, ha nem vagyunk lélektanászok és a polgárháborús Amerika sem a közelmúlt az átlagos néző számára. Bár egyebek közt a Hideghegy már emlékezetes lenyomatott hagyott e korszak nőalakjairól.

A négy lány, a kisasszonyok, nagyjából mind mást akarnak. Illetve másként akarják elérni közös nagy vágyukat, a boldogságot. De mindegyiknek van tartása és jelleme, ami vonzóvá teszi őket a környezetük számára. Igy a lányos háznak gyakori látogatói lesznek a szemben lakó gazdagék, egy nagyapa és az unokája (az igen felkapott Timothée Chalamet). Itt jegyezzük meg (újabb jó pont) hogy a Kisasszonyok nézőpontja örvendetesen távol áll az osztályharcos előítéletektől (rossz gazdagok-jó szegények),

a szereplőket nem vagyoni és társadalmi helyzetük, hanem kizárólag a jellemük alapján hozza játékba…persze ez lenne a normális a való életben is, nem?

Meg (Emma Watson) a legidősebb lány bálokba jár, de nem egy csélcsap természet. Inkább jó házasságot és stabil családot szeretne. A korban második, a renitens Jo (az alakításáért Oscar-jelölt Saoirse Ronan) írásait viszi a New York-i szerkesztőségbe  s közben megcsapja a nagyváros nyüzsgése. A hozzá hasonlóan tűzrőlpattant Amy (Florence Pugh) egy háklis, ám kőgazdag nagynéni (Meryl Streep) oldalán európai utazást tesz és festőnek készül. Jelentős részben Jo és Amy különféle, időnként viharos megnyilvánulásait valamint alkotói vágyaikat szemléli a Kisasszonyok című film. Nagy kérdés, hogy tehetségük (írói ill. festészeti) hogyan, milyen akadályokon át fog megvalósulni, ha megvalósul egyáltalán. Nem más ez, mint a női önmegvalósítás nagy kérdésköre, ami talán jobban foglalkoztatja a mai alkotókat, mint az eredeti többrészes regény alkotóját, ahol mindez csak egy – fontos – szál a több nagy kérdés (családi élet, hit, hazaszeretet) közül. Ám kétségtelen, hogy Louisa May Alcott az állandóan formabontó Jo alakjában önmagát mintázta, s egy merőben új típusú nőalakot írt bele az irodalomba. Ez pedig korunk mainstream értékrendje számára felettébb rokonszenves, filmbeli vezéralakká emelhető. Mindezt megértjük, de szerencsés, hogy ez finom mértékkel, helyenként öniróniával történik, az ír színésznő oly erős alakításával, hogy mi bizony neki adtuk volna az arany szobrocskát a tavalyi legjobb női főszerepért.

A tehetség általános értékéről is helytálló gondolatokat kapunk. Fel kell ismerni, ha korlátai vannak (mint Amynél) és talán mást kell csinálni, de azt teljes szívvel. Vagy éppen érdemes hallgatni a belső tűz hangjára és igenis megalkotni életünk nagy műveit. Megható és inspiráló látni Jo könyve (a Kisasszonyok) születésének fázisait az alkotói lázban átvirrasztott éjszakáktól a kész könyv nyomtatásán át, a kötet finom bőrbe kötéséig. Ugyanakkor a művészi lét gátlásokat nem tűrő, sokszor idealizált típusrajza a végén nagyon is józan – mondhatnánk földhöz ragadt- elemekkel gazdagodik. Ezek nélkül persze élhetünk, de hiányukba belerokkanhat még a szabadon szárnyaló alkotói egó is.

Így hát a kötöttségeket nem bíró művésznő, testvérei boldog családi életét látva kissé a földre száll. Szeme megindítóan könnybe lábad mikor, a kérő, akit ő elutasított, pont Amyt  veszi el, ha úgy vesszük nagy riválisát. S neki kívülről kell szemlélnie a családi boldogságukat, sőt nővére, Meg egymást követő gyermekáldásainak örömét. Nem kívánjuk, hogy így maradjon, mert amúgy bohémságával együtt szeretni vágyó, önzetlen és igen nagylelkű hölgy ez a Josephine.

Ezért aztán hosszan és jólesően sóhajtunk fel a végén, mikor ő is párjára talál és bekövetkezik az elején említett idillikus kép. Olyasmit képzeljen az idáig eljutó kedves olvasó, mint amit a Kenneth Branagh-féle Sok hűhó semmiért végén láttunk (persze azért puritánabb színezetben) vagy amit az idősebb évjáratnak kedves KFT-zenekar énekelt meg egykor: „Mint egy kerti ünnepély, hol a kancsó körbejár…”

//Pálfy Gyula//

20 motiváló film, amit minden nőnek látni kell