A foci mindenkié (The English Game, 2020) – Kritika

Napjainkban a labdarúgás már a világ egyik, ha nem a legnépszerűbb sportága, amely több millió embernek nyújt karrier és megélheti lehetőséget. Ez a játék nem csak a világ egyik legnagyobb bizniszévé vált, hanem négy milliárd rajongót is tudhat magáénak szerte az egész földön. A foci mindenkié (The English Game) alkotói talán jobbkor nem is dobhatták volna piacra a hat részes mini sorozatot, mint most, amikor az életünk és a sportvilág is alaposan megváltozott. A jelenlegi helyzetben a karanténnak köszönhetően az élet lelassult és a futball bajnokságok is kényszer szünetet tartanak. Mikor máskor tudnánk jobban átérezni az 1880-as éveket, amikor a futball megszűnt többé az úriemberek szórakozása lenni, mint ezekben a napokban.

A sorozat vissza repít minket egészen 1978-ig amikor még a játékosok nem kerestek milliókat és nem több tízezer ember előtt léptek pályára. Ekkor tájt a gazdagok által létrehozott klubok uralták az angol FA kupát amely évről évre több munkáscsapattal bővült. A helyzet pedig örökre megváltozott azzal, hogy 1978-ban két skót játékost Fergie Sutert és James Lovet szerződtette titokban a Darwen. A sorozat bemutatja annak a folyamatát, hogyan válik egy egyszerű hobbi megélhetési lehetőségé és a gazdagok hogyan osztják meg a munkás osztállyal a játékot.

Természetesen ez a folyamat nem volt zökkenő mentes és ha nincs Arthur Kinnaird, aki a versenyt és a futball érdekeit helyezte előtérbe, akkor talán a futball sosem vállt volna a világ egyik legnagyobb közösségévé.

Arthur Kinnaird előkelő Eton College diákjaiból épített jelentős klubot az Old Etonianst amellyel ötszörös bajnok tudott lenni és az első futball sztárrá vált Angliában. Jelentős szerepe volt a profizmus 1885-ös engedélyezésében, majd 1890-től haláláig, 1923-ig az angol szövetség, az FA elnökeként modernizálta az ország labdarúgását. Sajnos a Wembley-stadion 1923. április 28-i megnyitóját már nem élhette meg, csaknem három hónappal korábban, január 30-án, hetvenöt évesen hunyt el. A sorozat másik fő hőse Fergie Suter aki a munkásosztály első futball sztárjává nőtte ki magát és elengedhetetlen érdemei vannak abban, hogy Angliában népszerűvé vállt a futball.

A foci mindenkié című sorozat csak részben szól a labdarúgás születéséről, a sorozat legalább ugyanannyira beakarja mutatni az 1880-as évek társadalmi problémáit és különbségeit mint a játék eredetét. Olykor talán túlságosan is kiesik futball a fókuszból és a főszereplők magánéleti vívódásait láthatjuk inkább. Amellyel nincs is probléma, mert nem csak azoknak nyújt szórakoztatást és izgalmat, akik a sportág születésére kíváncsiak. A valósághoz hozzá szőtt történetek kiválóan segítik a karakterek építését és a feszültség fokozását. Ezáltal könnyebben megérthetjük, hogy mit is jelentet a munkás osztálynak a futball, és mivel hat napon át robotoltak és napról napra éltek így jelentős hátrányban voltak a nemesi csapatok ellen.

Az egyetlen megoldást pedig a profizmussá válás jelentette amely örökre megváltoztatta a játékot és az angolok kultúráját is.

A sorozatban nem játszanak világhírű színészek és nem is ők viszik hátukon a sorozatot, de ennek ellenére nem igazán lehet panasz rájuk. A rendezés és a kiváló zenei világ folyamatosan megteremti a feszültséget és a drámaiságot amely mind a hat részen át megmarad. Amit mindenképpen kiszeretnék emelni az Harry Escott zeneszerző munkája amely számomra végig kiemelkedett a sorozatból és sokat hozzá tett az élményhez.

Bátran tudom ajánlani mindenkinek A foci mindenkié című sorozatot és nem csak a labdarúgás szerelmeseinek. Természetesen leginkább számukra lesz izgalmas, és érdekes, de a rendező tesz arról, hogy laikusok is esemény dús, tartalmas epizódokat kapjanak.

//Takács Áron, a Tribün főszerkesztője//

A valaha volt 20 legjobb sportfilm az IMDB szerint