Porrá (To Dust, 2018) – Kritika

Ez a film legjobb szándékkal is kísérletnek tekinthető. Előtanulmány egy pálya kezdetéhez. Az eddig rövidfilmes Swan Snyder első nagyobb alkotásáról van szó, mely műfajban (elsőfilm) néha bizony előfordul, hogy a „mesterek” kéznyoma túlságosan erősen van jelen. Esetünkben a Cohen fivérek, itt-ott Tarantino valamint Guy Ritchie munkássága egyértelmű, ami nem is lenne baj, ha a hozzáadott érték – vagyis maga a rendező látásmódja –  szerepet kapna, ám abból nemigen látunk emlékezetes pillanatokat.

Röhrig Géza ennél jobbat érdemel. Mondjuk ezt nem csak a filmtörténeti darab, a Saul fia miatt, nem csak a finom, elemző lélekről üzenő verseit olvasva. És nem csak azért, mert jórészt egymaga viszi a filmet a hátán és cipeli át a nézhetőség (mármint az élvezhető történet, a hangulat és a látvány) határán. Nos, nem csak ezek miatt bíznánk ennél több lehetőséget a magyar színészre. De például azért is, mert ha elbeszélget vele az ember (e sorok írójának ebben része volt a Saul díszbemutatója után) kiderül, hogy egy allűröktől és sallangoktól mentes, a szó jó értelmében vett eredeti arcról van szó, aki (csak remélni tudjuk) azóta is megmaradt ilyennek.

Mert évek múltak el, de az egyszerűen és elsőre is valamiféle barátsággal elmondott mondatok, kiindulva a látott Saul-filmtől, majd eljutva Isten és az ember, valamint e kettő kapcsolatáig – ma is emlékezetesek számomra.

Persze Röhrig Géza e filmben is átad azért valamit a már felnőttként megtalált identitásából, ami a hithű zsidóság. Bár ő éppen nem a külső jegyekre teszi a hangsúlyt, itt a filmben meg kizárólag azokon át látunk bele a zsidó közösség hétköznapjaiba. És azokból is főként a gyász – az évezredes szokások tükrében felettébb problémás – feldolgozásának  heteibe. Innen nézve érthető, hogy a snitteket javarészt a depresszió, a  komorság valamint a monotónia jellemzi, és ezt, valljuk be, nem nagy élmény nézni. Az eszünkkel ugyan megértjük, hogy itt korántsem a belső értékek harmonikus és örömteli megélésének vagyunk tanúi (pedig a haszid életvezetésben abból is van bőven!) de amit látunk, az oly mértékben okoz rosszkedvet, helyenként viszolygást, hogy a film végére érve kifejezetten megkönnyebbülünk.

Na, nem a katarzis miatt (az nincs) sem valamiféle, az elmét foglalkozató mélyebb belátás vagy tanulság miatt (az se nagyon). Inkább a megkönnyebbülés okán, hogy nem kell ezt az igencsak morbid gyötrődést tovább kísérnünk a bomló holttestekkel, a minduntalan kiásott, majd visszatemetett állati és emberi sírokkal.

Hisz amiben folyamatosan részesültünk az nem más, mint Shmuel, a haszid előimádkozó (amolyan kántorféle) gyomorforgató rémálmai és folyamatos gyötrődése amiatt, hogy meghalt felesége testével ugyan mi történik – mélyen a föld alatt. A zsidó miszticizmus (és nem a Biblia!) szerint ugyanis az ember lelkének egy kicsiny darabja mindaddig ott szorong a lassan oszló porhüvelyben, amíg az nem lesz teljesen porrá…amiből annak idején vétetett. Shmuelt pedig az gyötri, hogy szeretett feleségének ez a kis lélek-szelete vajon mennyi ideig kénytelen még szenvedni.

A fő oka, amiért e filmet „fekete komédia”-ként nevesítik, nem más, mint, hogy Shmuelt e gyötrődés egymás utáni „unortodox” tettekre ragadtatja. Fagyott disznótetemet vonszol az erdőben például, sőt egy élő disznóval is érintéses kapcsolatba kerül. Mindezt azután, hogy kínjában felkeres egy nyilvánvalóan gój, ráadásul kissé szétcsúszott biológiatanárt, hogy megtudjon ezt-azt az emberi test enyészetéről, s aki az emberi test meg a disznó lebomlásának hasonló paramétereiről világosítja fel őt. Mi pedig, bár nem vagyunk kimondott farizeusok, mindezen valahogy nem tudunk kacagni…

Értjük persze, hogy a biosztanár (Matthew Broderick) és Shmuel barátságnak távolról sem nevezhető viszonyával egy jól ismert, alaposan bejáratott filmzsáner kezdődik, az „össze nem illő páros” komédia panelje, ez azonban kizárólag akkor működik, ha az ellentétes jellemek kényszerű együttlétében valami közös érdek, átélhető motiváció sarjad.

Ilyet pedig sajnos nem találunk. Talán csak egy sejlik fel: a részvét. Albertet, az időnként füvező, olykor alkoholizáló rozzanthippi tanárt rendre megzavarja a monomániás, szellemi kérdéseire választ tőle nem kapó zsidó özvegyember; helyenként kimondottan ellenszenves, ahogy ezt teszi. A tanár ennek ellenére p mind mélyebbre csúszik vele együtt a morbid kalandokban, ahol az éjszakai temetőgyalázás, meg a közös utazás egy „hullafarmra” csak két epizód a több furcsaság között.

Aztán persze, lesz valamiféle megnyugvás. Kell, hogy legyen. Nem értjük pontosan miért csillapodik le Shmuel, miután a kiásott tetemet hosszan hurcolják, de fogadjuk el a dramaturgia megoldását. Shmuel szegény két fia, aggódó anyja, meg a neki közhelyes tanácsokat adó rabbi is mind megnyugodhatnak, akik zavart lelkű egyházfi hathetes ámokfutásának talán a kelleténél is visszafogottabb epizodistái voltak.

Hogy a főszereplőre visszatérjünk: akármily gyengécske is a történet, Röhrignél hitelesebb ortodox atyafit nemigen láttunk még filmben.

Mozgása, arcjátéka, teljesen belesimul a hagyományoknak szentelt évezredekbe, bár hitéhez képest igen extrém  dolgokat művel.  De mindez a nézőnek mégis kevés. Vígjátékhoz mindenképp, ahová e filmet beskatulyázták sajnos. Érzékeny jellemdráma még lehetett volna belőle egyedül a főszereplő játékának színvonala miatt. De arra meg a sovány forgatókönyv nem adott lehetőséget. Spongyát rá: Röhrig, a „mi Gézánk” több, már leforgatott, bemutatásra váró amerikai filmben látható. Alig várjuk mit alakít és hogyan a következőben.

//Pálfy Gyula//

A 10 legismertebb zsidó filmsztár, aki büszke a származására