Snowpiercer kritika

A 2013-as Bong Joon Ho rendezésű film egy disztópiát jelenít meg előttünk, amely elhozza a dél-koreai rendező és forgatókönyvírótól megszokott őrültségeket. A Snowpiercer egy 1982-es, Le Transperceneige című francia képregény feldolgozása, amelynek során bemutatásra kerül az emberi szélsőség negatív hatása. Legegyszerűbben talán úgy lehet mondani, az emberiséget megfogjuk és belezsúfoljuk társadalmastól egy vonatba. Persze ami erre kényszeríti az embereket, az csakis emberi tevékenység lehet, jelen esetben a globális felmelegedésre talált „megoldás”. Minden egyes vasúti kocsi egy társadalmi réteget szimbolizál, ahonnan nem lehet mozdulni erőszak nélkül, köszönhetően a történelem során elkövetett bűnök megtestesülésének.

Ahogyan George Orwell Állatfarmjában megjelent a személyi kultusz önkényes irányítással, egy párhuzamos világba csöppenhetünk. A mozdonyvezető Wilfordot övezi ez körül, az iskolában róla tanulnak a gazdagabb réteg gyerekei, a történelemóra pedig a mozdony történetéről szól. Ezek a gyerekek természetesen megtanulják, hogy a szegényhez nem ereszkedünk le, mert „annak” ott a helye, ahova született, Wilfordot kell követni a siker érdekében. A film során a mozdonyvezető a különböző társadalmi rétegekkel Mason (Tilda Swinton) által kommunikál, aki gyakorlatilag a szócsöve és a legfőbb hívője. Wilfordról ideológiától átitatottan beszél, sosem tagadja felsőbbrendűségét és a társadalmi rétegek elválasztásában hisz.  A konfliktus akkor alakul ki, amikor Curtis (Chris Evans) és Edgar (Jamie Bell) Gilliammel szervezkedni kezdenek.

Utóbbi személyek a társadalom legalsó rétegét képezik többekkel az oldalukon, akik készek erőszakhoz folyamodni a választóvonalak feltörése érdekében.

Az első pillanatokban látjuk a klisének megfelelő karaktereket. Curtis a főszereplő, aki tervez és végrehajt egyszerre, az elején halkan szervezkedik. Barátja Edgar, akivel közös céljuk is összetartja őket. Gilliam, a bölcs öregember a kora ellenére is rendkívüli intelligenciával. Ezt követően a szemünk előtt rombolják le az összes klisét, amit eddig tapasztaltunk. Curtis előbb kockáztatja saját életét, mint bármely bajtársáét, szorult helyzetben is saját felelősséget vállal. Edgart Curtis kell, hogy visszafogja bizonyos esetben, a harc során párost alakítanak. Gilliamből kapunk a film elején egy kis szeletet, majd a produkció végén tárul fel valódi szerepe. A „kronolfüggő” Minsoo már felbukkanása óta bonyodalmakat okozott, az egyik kérdőjeles karakter, aki a történet kibontakozásával nyeri el létfontosságát.

A vonat minden egyes részébe betekintést nyerhetünk, láthatjuk a különböző rétegek egymáshoz viszonyulását. Egy különlegesség, hogy teljes öntudattal csak a vonat legalsó/leghátsó és legfelső/legelső rétegei rendelkeznek. A többi réteg vagy nem foglalkozik a vonaton belüli elnyomás kérdéseivel, mert nem érinti, vagy szimplán nem érdekli.

Az utóbbi érzetet a felsőbb rétegeknél vehetjük észre, posztmodern, történelem utáni érzés következtében.

A Snowpiercer kafkai fordulatoknak nincs híján, Wilford és Curtis erős érveit ütköztetik végig, majd már alig bírjuk kivárni a végkifejletet. Bizonyos esetekben negatív irányban eltér a realitástól a történet, ennek ellenére szimbolikája ezt ellensúlyozza. Ha sci-fiként tekintünk rá, kevésbé nyerheti el tetszésünket, viszont a filmdráma jelző alatt erősebb.

Wilford egy gépezetnek tekinti a mozdonyt és minden lakóját, mindenkinek megvan a maga szerepe, ahonnan, ha elmozdul, az egész rendszer megérzi. Mint egy apró fogaskerék, ami egy gép alig észre vehető része, viszont annál fontosabb. Egy gép esetében ez a felfogás okozza a fenntarthatóságot, viszont nem szabad megfeledkezni: a gépet hajtó embereknek lelkük van, amit ha a gép érdekében elnyomunk, annak leállásához vezethet.

//Csuka Gergő//

A 15 legjobb posztapokaliptikus film, amit látnod kell